Háborúról reálisan – Ceglédi Zoltán jegyzete

A G.I. Joe rajzfilmekben mindig gondosan megmutatják, hogy a farkán eltalált, füstölgő gépből vidáman katapultál a pilóta, lengedező gombapaplan ejtőernyővel.
Ceglédi Zoltán

2022. március 11. 11:01

Háborúról reálisan – Ceglédi
Zoltán jegyzete

A szuperhősös filmekben teljes városokat rombolnak le a végső nagy csatában anélkül, hogy tömeghalált látnánk. Az akciófilmben az autós üldözés során mindig el tud ugrani a pincér is a járdán. A zöldséges fickónak is csak a taligáját sodorják el, röpül a karalábé, vidul a publikum. Amikor az üldözés végén a kocsi fölfordulva megáll, a fejjel lefelé lógó sofőr vagy utasa még valami vicces megjegyzést is tesz. De legfeljebb az orrnyerge véres kicsit, meg kimászás után pár lépést még sántikálva tesz meg. A lövés a vállat súrolja, és „csak egy karcolás”. A helikopter soha nem emberre zuhan. A tank mindig üres lakás falát lövi át. Senki nincs az irodaépület felrobbanó emeletén sem.

 

Nézem az ukrán képeket, és rájövök, hogy az agyam nem áll át. Önvédelmi fikciós üzemmódban van. Nem dekódolja az óvóhelyet sem. Az óvóhely a kollektív tudatban egy régi pince, markánsan vastag, nyikorgó vén fémajtóval, odalent befőtt, régi bicikli, meg mások dobozai magazinokkal, amiért már nem jönnek vissza a másik életükből. Az óvóhely a fejünkben múltidő, az ukrán metróalagutat pedig továbbra is, kitartóan metróalagútnak láttatja, pedig nem jön a szerelvény, az „utasok” pedig órák hosszat nem jönnek fel.

 

Embereket ölnek tömegével más emberek; ezt a triviális tényt kerülgeti sokunk agya a fikcióra beállított utakon. Orosz katonák ölnek ukrajnai embereket, Ukrajnát védő emberek ölnek viszonzásul oroszokat. Szeretném, ha egyszer világosan, kertelés nélkül rögzítenénk, hogy Putyin hadjárata miatt már tízezernyi ember élete ért véget, mert agyonlőtték, mert felrobbantották, felgyújtották, ráomlott a háza. Ennek a valóságát kellene fölfogni. Például a kedves olvasó odamegy az ablakhoz, elképzeli, amint az ott elvonuló embereket sorra megölik, majd az ablakon belő egy tank, és az ön teste, kedves olvasó, darabokra szakad, és kínlódva meghal. Ha ezt nem értjük meg, nem értünk meg semmit a jelen háborúból, minden háborúból – és két fontos következményt sem.

 


 

Egy: mostantól fegyverek között fogunk élni. Hosszú ideig.

A művelt Nyugat, hol a katonák árvízi homokzsákot pakoltak, a rendőr évente egyet pukkantott a pisztollyal gyakorolván, ahol legfeljebb legénybúcsún meg csapatépítő tréningen mentek ki a lőtérre Glocktól a Kalasnyikovig végiglőni egy sort; a művelt Nyugat, mely teljes politikáját a fizikai és mentális demilitarizálásra építette, nos, ez a művelt Nyugat újra fegyverkezik. Lesz megint német hadsereg, megint neve és súlya lesz minden kormányokban a honvédelmi miniszternek. Megint relevanciája lesz a rajzolt és természeti határoknak, nem légiesedik tovább, megint körbenyilazzuk pirossal a térképeket.

 

A katonai életpályát mostantól megint odatesszük az orvosi hivatás mellé; immár nem csak a háziorvost, de a honvédet is számolgatni fogjuk a kormányprogramokban. Hosszú időre, évtizedekre el kell felejtenünk azt az illúziót, amely szerint önmagában a soft power, valamint a NATO logója megakadályozza a Gonosz Aktuális Birodalmát, hogy háborút indítson „ellenünk”. Más írásban nyitom majd ki azt a problémát, hogy kik is azok a „mi”, akik ellen nem szabad háborúzni, egyelőre annyit merek kijelenteni, hogy ha Ukrajna Oroszország keleti vidékén lennie, most mínuszos hírként tárgyalná a sajtó zöme.
 

Kettő: sürgősen vissza kell rángatnunk a realitás talajára a közéleti nyilvánosságot.

Egyféle háború van. Embereket ölő. Heroikus vállalása a honvédőnek, undorító bűne az agresszornak, hogy ezt teszi, de a háborúban mindkét fél embereket öl – és nem lehet, hogy ne ez legyen az alapvető, közös megértésünk. Nem használhatjuk ugyanazokat a kereteket, eszközöket, fogásokat és trükköket a háború bemutatására, mint amivel a fenti CGI-csatákat adják el; muszáj különböztetni, minden vonatkozó közlés alapjává tenni, hogy itt embereket ölnek. Nem vásznon, nem Netflixen. Valóban.

 

 

Ehhez pedig mélyebben szükséges megértenünk, hogyan lett az életünk egyszerre toxikus és nélkülözhetetlennek tűnő része a közösségi média, miként lett túsza a kattintásvadászatnak az online újságírás, és sorvad a többre hivatott, sőt, mondjuk így, sokkal „egészségesebb” nyomtatott sajtó. Meggyőződésem, hogy az iszonyú hírcunamitól elsősorban nem tájékozottabbak leszünk, mivel nem elég e sok információval karambolozni, de meg kéne érteni és be kéne építeni a közléseket. Plafonig érő érzelmek helyett racionális tudást a világról. Az influenszerek közé beszelfizett ukrán elnöknek sem segít, ha úgy tárgyaljuk, mint Kanye Westet meg Marics Petit, hiszen ő valódi puskával járja a várost, őt valóban meg akarják ölni. Ezt tagadjuk el a kólareklámos kulisszákkal. Sőt, ezt manipulálva ért el sikereket nyugaton az orosz propaganda, egészen az amerikai elnökválasztásba és a brit Brexit-népszavazásba is belepiszkálva. De meg kell próbálni Putyinról és pláne Oroszországról is érdemi, adatol és aktuális képet adni, nem ezt az elrajzolt Batman-főgonosz és torz segédei sztorit, mert valódi és tartós megoldás kell a helyzetre. A koronavírus kapcsán minap ezt a feladatot buktuk el, közösen és szégyenteljesen.

 

Mire készüljünk tehát? Az orosz diktátor által kirobbantott háború hosszú időre megváltoztatja a hétköznapi valóságunkat. Fegyverek között fogunk élni, és az a jobbik eset, ha „csak” fegyverkezünk évtizedeken át, egy újabb romantikus kölcsönös leszerelési nekibuzdulásig. Másfelől pedig rendet kell tennünk abban, mit közlünk és mit fogyasztunk így együtt, mert a jelenlegi nyilvánosság érdeke BÁRMIT eszkalálni, mert az a bréking, az a megszakítjuk adásunkat, az a percről-percre. Fejezzük ezt be.