– Fontos volt a családban a zenei nevelés? Honnan ered a zene iránti szeretete?

– Édesapám kántortanító volt, így a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy hallhattam őt orgonálni. Édesanyám esetében pedig polgári neveltetéséből adódott a hangszerismeret. Volt otthon zongora, s egy idő után már le tudtam utánozni, amit ő játszott. Kilencéves voltam, amikor Balassagyarmatra költöztünk, akkor kerestek nekem a szüleim zongoratanárt. Két tanévet töltöttem a városban, ötödikes voltam, amikor egy számomra akkor még ismeretlen tanító bácsi bejött az énekóránkra. Holló Sándorról volt szó, a Békés-Tarhosi Énekiskola legendás tanáráról, aki jó fülűnek vélt gyerekeket keresett, hogy felvételi lehetőséget ajánljon a számunkra az iskolában. Sikeres felvételi után megkezdtem az ottani tanulmányaimat: a hatodik és a hetedik évfolyamot végeztem az intézményben, amit legnagyobb bánatunkra idő előtt megszüntettek, de még így is elmondható, hogy számos, országos hírű muzsikus került ki a falai közül.

– Bátorságra, vagy még inkább komoly elköteleződésre utal ilyen fiatalon vállalni, hogy távol a szüleitől valósuljanak meg céljai és álmai...

– Valóban elég hamar elkerültem otthonról. De ha az ember valamit elvállal, akár gyerekként is, akkor azt komolyan kell venni. Nem rohanhattunk hetente haza, leutaztam szeptemberben tanévkezdéskor, és karácsonykor láttam legközelebb a szüleimet. Sok egyéb mellett felelősségvállalásra is tanított ez az időszak is. Nem tudom, hogy a szüleimnek mennyire volt ez nehéz. Nekem sosem panaszkodtak, szorgosan írogattunk egymásnak. Születésnapomon édesanyám mindig csomagot küldött, amiből sosem maradhatott ki néhány szál gyöngyvirág és tulipán az otthoni kertünkből, hogy legyen egy kis ismerős illat.

– Hogyan tekint vissza a középiskolai éveire?

– Miskolcra kerültem zeneművészeti szakközépiskolába, már a kezdetektől zongorista szerettem volna lenni, de közbejött egy műtét, ami visszavetett a gyakorlásban. Így karvezetés szakra vettek fel, szolfézsból (zenei írás és olvasás) dupla annyi óránk volt, mint a többieknek. A második tanévben sikeres vizsga után zongoraszakos is lehettem. Kétszakosként folytattam, vittem tovább az emelt óraszámú elméletet is. Nagyszerű tantestülete volt az iskolának. Itt ismerhettem meg Kardos Pál tanár urat, akinek a tanítási szemlélete a mai napig etalon sokunk számára. Ráadásul valahol neki köszönhetem, hogy a Zeneakadémiára kerültem, ha ő nem biztat, talán úgy hittem volna, nem vagyok én oda való.

– Miben rejlik a zenei nevelés ereje?

– A harmonikus személyiség eléréséhez, az emberi mivoltunknak elidegeníthetetlen része kellene legyen a zene. Ha a társadalmi bázis adott, könnyebben virágzik, ha nincs, akkor is virágzik, csak nehezebb körülmények között. Szerencsés helyzet, hogy az amatőr mozgalomban ma is sok sikeres kórus létezik, megnövekedett az egyházi, az iskolai kórusok száma. Egyre több intézményben veszik komolyan a művészeti nevelést. Nem kell feltétlenül mindenkiből profi zenészt faragni, de fontos, hogy minél többen nevelődjenek zenével emberré.

– A Zeneakadémia után Szolnokon tanított öt éven keresztül, majd 1969-ben Szegedre került a tanárképző főiskolára. Az Egyesült Államokba is eljutott oktatóként. Mesélne az ottani tapasztalatokról?

– 1970 őszén kaptam meghívót a Ford Alapítvány révén létrejött Kodály Intézettől. Először egy South Hadley nevű kis településen tanítottam egészen kicsiket: elsősöket és iskolai előkészítősöket. Nagy feladat volt, nemcsak a nyelvi nehézségek miatt, hanem azért is, mert olyan gyerekekkel is foglalkoztam, akik a rubeolajárvány miatt valamilyen sérüléssel jöttek a világra. Magyarországon már az óvodában alapvető, hogy mondókákat tanulnak a gyerekek, körjátékokat játszanak. Nekik viszont eleinte az is nehezen ment, hogy megfogják egymás kezét, de aztán hamar elkezdték élvezni ezeket a játékos feladatokat. A következő tanévben Wellesley-be kerültem, itt volt a Kodály Intézet fő állomáshelye, posztgraduális képzésben felnőtteknek tanítottam szolfézst, valamint gyakorlati tanításra jártak hozzám.

– Szegedre tért vissza az Egyesült Államokból. Majd nem sokkal később Kecskemétre hívták, hogy a Kodály Zoltán Általános Iskola és Gimnáziumban többedmagával folytassa a legendás igazgatónő, Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta által lefektetett hagyományokat. Közben már szerves része lett az életének a Bartók Kórus, amitől akkor sem tudott elszakadni, amikor Szegedről Kecskemétre szólította a hivatása...

– Nem szerettem volna pozícióba kerülni, de a betegágyánál Márta néni meggyőzött, hogy mégis vállaljak vezetői feladatokat. Egy évig voltam igazgatóhelyettes, majd 1974-től kezdve igazgató. Könnyen lehet, hogy én voltam a legfiatalabb igazgató akkor az országban. Akkor már sokféle iskolatípusban szereztem gyakorlatot. Segítettek a szolnoki, a szegedi évek, a külföldi élmények, s persze táplálkoztam a békés-tarhosi alapokból is. Közben a Bartók Kórussal is folytattam a munkát. Hetente kétszer leautóztam Szegedre – néha ködben –, autópálya híján volt rá példa, hogy három órába telt az út. De azért minden működött, ahogy működnie kellett, közel tíz éven keresztül. Később Szegeden létrejött a Lauda Leánykar, ami lelkes konzis lányokból verbuválódott. Először Éneklő Ifjúság hangversenyeken, iskolai koncerteken énekeltünk, majd Spanyolországba, Franciaországba, Izraelbe is eljutottunk.

– Nyugdíjas évei sem telnek tevékenység nélkül. Óraadóként továbbra is tanította a konzervatórium diákjait, ezalatt az időszak alatt létrejött egy fiúkar is, a Diapente. A KÓTA tiszteletbeli elnökeként rendszeresen részt vesz a Művészeti Bizottság ülésein, a Magyar Kodály Társaság aktív tagja, a Kardos Pál Alapítvány munkáját segíti...

– Amennyire egészségem engedi, próbálom tevékenyen kivenni a részem. Most is nagy munkában voltam, ugyanis végre sikerült elérnünk, hogy angolra fordítsák Kardos tanár úr korszakos karvezetéskönyvét, amely Karvezetés III. – Intonálás címmel jelent meg. Vállaltam a lektorálását. Közel negyven éve nem használtam az angol nyelvet aktívan, így bőven volt minek utánanézni.

– A Szegedért Alapítvány 2021-ben díjazottjai közé választotta. A művészeti kuratórium Gregor József-díját ítélték idén Önnek. Hogyan fogadta ezt a megtiszteltetést?

– Óriási meglepetés volt, az meg különösen, hogy sok irányból jelöltek a díjra. Gregor Józseffel iskolatársak voltunk, művészetét mindig nagyra értékeltem, így különösen megtisztelő, hogy a róla elnevezett díjjal jutalmazzák a munkámat. Nagyon bízom benne, hogy ősszel a vírushelyzet és az egészségi állapotom lehetővé teszi, hogy részt vegyek a díjátadó ünnepségen.

Hegedűs Réka

Az interjú teljes terjedelmében a Szeged folyóirat július–augusztusi számában olvasható.