Góóóóól! – Sinkovics Gábor jegyzete

Kedd este a tisztességes hozzáállás laposra verte az önimádó flegmaságot. De nem kellene ebből Fidesz-győzelmet faragni. Nem kellene Orbán Viktor személyes sikereként elkönyvelni, vagy ha igen, akkor az úgy korrekt, hogy vegyük elő a néhány évvel ezelőtt lejátszott andorrai mérkőzést, amikor kétkezi munkások, amatőrök verték 1–0-ra a válogatottunkat.
Sinkovics Gábor

2022. június 15. 13:08

Góóóóól! – Sinkovics Gábor
jegyzete

„És bár kétségtelen, hogy a szex a dolgok hétköznapi menetében kellemesebb tevékenység, mint a meccsnézés (nincsenek nulla–nullás döntetlenek, nincs lescsapda, nincsenek kupacsalódások és nincs fagyoskodás...) az általa gerjesztett érzések egyszerűen nem lehetnek annyira intenzívek, mint amikor egy utolsó percben szerzett, az életben egyszer előforduló, bajnoki címet eldöntő gól tud kiváltani...”

 

Nick Hornby

 

Az a pillanat. Az a semmihez sem hasonlítható pillanat. Szegedi kissrácok kékre festett, ám szürkére váltott arccal, szépkorú férfiak, hangosan sikoltozó lányok, asszonyok álltak dermedten a vendégszektorban. Álltak és talán feladtak minden reményt. Nagyjából egy perc volt hátra az eredményjelző tábla döntetlent mutatott, és a házigazda Veszprémnél volt a labda. A férfi kézilabda bajnoki döntő utolsó, legeslegutolsó képsorai. A döntetlen a pirosaknak volt jó, és ha gólt lőnek, az csak a ráadás, az csak az öröm, a mámor fokozása. Kézről-kézre járt a labda, a csarnokban hangos morajlás hallatszott, aztán... Egy passz, két passz, majd egy rossz mozdulat, egy támadó fault és a világ ott és akkor kifordult a helyéből.

 

Ezt érezte veszprémi és ezt élte át a szegedi egyaránt.

A döntetlen kevés, a döntetlen ezüstöt ér, de még jut, van idő egy támadásra. A riporter emelte a hangját, tán fel is állt a székéből, mint ahogy a több ezer néző is mozdult, a piros része a csarnokot zsúfolásig megtöltő hazai publikum kétségbeesve intett, üvöltött, hogy csak ezt védekezzétek ki fiúk, könyörgöm, csak ezt! Ám a vendégtábor már megérezte a vérszagot. A vendégtábor üvöltött, extázisban hajtotta az övéit, és akkor azt mondta a riporter, hogy még hét másodperc van hátra.

 

Még hét másodperc!

 

És a pirosak, az egykori Építőkből lett világválogatott kétségbeesetten zárta volna a területet, tán Jose Mourinho után szabadon, buszt parkoltatott volna le a hetesvonalon, de a Szeged jött, mint a riadt gazellát üldöző leopárd. Már nem lehetett feltartóztatni. És a riporter azt üvöltötte, hogy Rosta Miklóshoz kerül a labda, aki...

 

 

Hogy mit jelent a sport, mit jelent a szurkolás, azt valóban nehéz szavakba önteni. Nick Hornby, akit idéztem, és akinek lelkes híve vagyok, a Fociláz című könyvét gyakorlatilag kívülről fújom, nagyjából megragadta a dolgok lényegét. Az angol író, aki a Focilázzal debütált, hogy aztán meg se álljon a világhírig, és olyan könyveket tegyen le az asztalra, mint a Pop, csajok, satöbbi, Egy fiúról és ezekből filmek is készültek. Szóval Hornby barátom őrült Arsenal-szurkoló, a londoni ágyúsok megveszekedett híve, és a Focilázban épp ezt a szenvedélyt írta meg, a klub iránti elhivatottságot, a meccsek extázisát, a vereségek fájdalmát, a győzelmek mámorát.

 

Mondom, nála jobban soha senki nem határozta meg a szurkolói lét valódiságát. A fenti idézet egyébként egy 1989. május 26-án játszott Liverpool–Arsenal meccs kapcsán íródott. Az angol bajnokság utolsó fordulójában rendezték a mérkőzést, és a tét épp az aranyérem volt. Igaz ehhez az Arsenalnak két góllal kellett győznie a félelmetes hangulatú Anfield Roadon. Hornby nem utazott el Liverpoolba, ehelyett kiment az Arsenal stadionjához még délután és enyhe melankóliával a lelkében integetett a buszokra felkászálódó szurkolótársainak, akik a helyszínen akarták biztatni az Ágyúsokat. Aztán bement dolgozni, majd a barátaival este leültek egy lakásban kényelmesen, hogy megnézzék az elszalasztott nagy-nagy lehetőséget. Merthogy tulajdonképpen senki nem hitt az Arsenal sikerében. Két góllal megverni otthon a Liverpoolt, lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Aztán az Arsenal mégiscsak vezetést szerzett. Lehetőség, édes istenem, ez már lehetőség – gondolta Hornby a többiekkel együtt, hogy aztán egyre idegesebben nézze az óráját, merthogy az idő szokásához híven csak telt és telt, és az óramutató a stadionban már mutatta, hogy letelt a kilencven perc. David Pleat, aki akkor épp szakkommentátorként mondta a magáét, ekkor megjegyezte: 

 

„Ha az Arsenalnak el kell veszíteni a bajnokságot, miután olyan nagy előnnyel vezetett egy időben, költői igazságszolgáltatás talán, hogy az utolsó napon győznek a bajnok ellen...”

 

Győznek, de ez azon a napon semmit sem ért.

 

Már a 92. percet mutatta a stadion nagyórája, amikor Lukic az Arsenal kapusa kigurította a labdát Dixonnak, ő tovább tette Smithnek, aki egy remek perdítéssel... kiugratta Thomast.

 

És Thomas, az Arsenal játékosa egyedül tört kapura.

 

 

Tökéletesen egyedül. A szpíker, Bryan Moore felüvöltött artikulátlan hangon, hogy: „Itt a nagy lehetőség...!” Nick Hornby és a barátai azokban a pillanatokban talán a Jupiteren, vagy a Szaturnuszon érezhették magukat. Michael, kérlek, Michael, kérlek, lődd be! Istenem segíts neki, hogy belője...”

 

Ezt kiabálta Hornby barátom.

 

Aztán a következő pillanatban: „Michael bukfencet vetett, én pedig kiterültem a padlón, és egy pillanat alatt rám ugrott mindenki, aki csak ott volt a nappaliban. Tizennyolc év, és elfelejtettük az egészet egy pillanat alatt...”

 

Az Arsenal 2–0-ra nyert, és bajnok lett.

Tizennyolc esztendő várakozása, kínkeserve után.

 

Valami hasonlót élhettek át a veszprémi csarnokban a Szeged drukkerei. Semmihez sem fogható érzés lehetett, ahogy a bivalyerős, az imádnivaló óriás Rosta Miklós úgy dőlt előre, mintha habkönnyű lenne a teste, és olyan laza csuklóval indította a kapu felé azt az imádnivaló kis labdát, olyan magabiztosan célzott, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Így, ilyen feszült pillanatban eldönteni az aranyérem sorsát.

 

Az élet ajándéka a sport.

Írnám azt is, hogy az élet ajándéka a szurkolás is, a fanatikus, lelkes, lélekből indított szurkolás (és ezt ne keverjük össze azzal, ha valaki programszerűen, mintegy Kordi Gyuri bá’-koncertre, vagy a falunapon éneklő matyó hímzéses Tóth Gabi előadására menne ki, felnyalábolva a családját...), ha nem tudnám, és ha nem éltem volna át százszor, meg ezerszer, hogy mennyi fájdalmat is tud okozni mindez. Hogy az ember belehal a vereségbe, a kudarcokba és megfogadja újra meg újra, meg újra, hogy soha többet nem jövök ki ide. Aztán mégis ott van, mert oda tartozik, mert az a lelke, sőt a szíve egy darabja. A stadion, a klub, a címer.

 

A szex az élet mozgató rugója. Ez nem is vitás.

A szex, kizökkenti az embert az egyhangúságból, de egy utolsó percben szerzett gól, ahogy Hornby barátom írta, még ezt a csúcs érzést is felülmúlja.

 

Vajon Nick Hornby hogy élte meg a kedd esti angol–magyar meccset?

De nem is ez a fontos, valahogy csak-csak túlteszi magát rajta, annál érdekesebb, hogy mi, magyarok hogy éltük meg ezt a bravúros győzelmet.

 

Szurkolóként írom és mondom, hogy nem lehet kisajátítani, politikai termékként felhasználni a magyar válogatottat. Az a csapat az egész országé.

 

Azoké is, akik nem szeretik a rendszert, amelyben élünk, akik nem hős várkapitányként Szent István, Mátyás király, a Tenkes kapitánya, Kossuth Lajos és Puskás Öcsi utódjaként gondolnak Orbán Viktorra. Mindezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert elképesztő és rendkívül visszatetsző amit a kormánypropaganda csinovnyikjai csinálnak egy-egy válogatott meccs után. Ez a tingli-tangli kupa, amelyet – fogalmazzunk így – magasról leszarnak a nagy csapatok, és csupán a kicsiknek nyújt bizonyítási lehetőséget, most hőskölteményként fog bekerülni a magyar futballtörténelembe. A fásult, unottan, tanácstalanul gurigázó, nagyképű angolok megérdemelték amit Wolverhamptonban kaptak. Marco Rossi főnyeremény a magyar futballnak. Karakteres fickó, aki nem hagyta magát soha provokálni, aki nem állt oda a Fidesz valamelyik tribünjére, aki nem jópofizik a pártunk és kormányunk mindenhol ott lévő, nyomuló, tolakodó, szelfiző, facebookozó tagjaival.

 

Rossi futballedző, és ebből ő nem enged.

Olyan futballedző, akire még a legendás Helenio Herrera is büszke lenne. A hatvanas évek nagy Interjének az edzője, aki Mazzolával, Facchettivel, Corsóval és a többiekkel végigverte a világot. És aki megteremtette a legendás catenacciót – a védekezés magasiskoláját. Rossi felismerte, hogy

  • tíz magyart kell visszavezényelni a saját térfelére,
  • tíz magyar üldözi folyamatosan a jóval erősebb ellenfelet,
  • tíz magyar zárja le a terület,
  • tíz magyar csúszik, vetődik oda a labda útjába.

 

És ha az ellen enged a szorításból, akkor bumm, mehet előre a laszti, aztán előbb-utóbb majd csak lesz egy kibrusztolt, kiharcolt szabadrúgás, egy jó beadás, egy lepattanó labda, aztán...

 

Marco Rossi megtanította védekezni a magyar válogatottat.

És ez a nagyképű, lekezelő riválisok futballját is megbénítja. Semleges nézőnek nem lehet különösebben nagy élmény a nemzeti csapatunk meccseit nézni. Sok benne az üresjárat, de a cél szentesíti az eszközt.

 

Kedd este a tisztességes hozzáállás laposra verte az önimádó flegmaságot. De nem kellene ebből Fidesz-győzelmet faragni.

 

 

Nem kellene Orbán Viktor személyes sikereként elkönyvelni, vagy ha igen, akkor az úgy korrekt, hogy vegyük elő a néhány évvel ezelőtt lejátszott andorrai mérkőzést (még igencsak friss emlék ez, ne legyintsenek rá a seggnyalók), amikor kétkezi munkások, amatőrök verték 1–0-ra a válogatottunkat.

  • Ott nem idézték Orbánt.
  • Ott nem volt szellemeskedés: hogy ez még a Holdról is látszott...
  • Vagy tavaly (ez meg aztán tényleg itt van még a fejünkben...) az albán sokk. Nem is egy, mindjárt kettő.
  • Ott nem szelfizett Petya, a karót nyelt miniszter, meg haverja, Dzsudzsi, meg az összes többi pártkatona. Ott kuss volt.
  • Ott nem jött a süket duma, hogy pártunk és kormányunk lám nemcsak az országot, a futballunkat is felépítette, megreformálta, és sikeressé tette.

 

 

Albánia vert minket kétszer.

Világbajnoki selejtezőn.

De nem vehetik el tőlünk a szurkolás élményét, hiába próbálják narancssárgára festeni a piros–fehér–zöldet.

 

Nem vehetik el tőlünk, ahogy Rosta Miklós az utolsó másodpercben bajnoki címet eldöntő gólt szerez, és mi sikoltozva, örömkönnyeket ejtve ugrálunk.

 

És nem vehetik el tőlünk azt sem, hogy a Himnuszt énekeljük.

A seggnyalás netovábbja volt, amikor a miniszterelnökünk megjelent a válogatott öltözőjében Wolverhamptonban, a csapatkapitány Szalai Ádám meghívására. Ceaușescu is megirigyelné, ahogy ebben az országban az övéi, Magyarország fele, viszonyulnak a miniszterelnökhöz.

 

Szurkoljon, szíve joga, legyen ott a meccseken a VIP-páholyban, megteheti. Most már egyre több pénze is van hozzá, szépen felemelték a fizetését, így lett ő puritán politikusból dúsgazdag magyar. És akkor hagyjuk a családja milliárdjait.

 

De majd akkor is szólaltassák meg, és hívják be az öltözőbe, ha valódi tétmeccsen, Európa-bajnoki, világbajnoki selejtezőn szenvedünk vereséget. Akkor idézzék majd tőle, hogy: „A kérdés már csak az, hogy mit fogunk csinálni életünk hátralevő részében...”

 

Hallgatni – elhallgatni nem fogunk.

És szenvedélyesek leszünk, és kiabálunk meccsen, a magánéletünkben, és ebben az egypártrendszerben.

Akár az albánok, akár egy álszent, korrupt, dőzsölő politikus próbál meg csendre inteni bennünket.