Gólhelyzet – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. november 23. 16:24

Gólhelyzet – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Dzsudzsi Balázs visszavonult, elajándékozta a mezeit a nagyembereknek, és közben az államnak van a legkevesebb felelőssége a szociális biztonság garantálásában, de talán a legfontosabb, hogy Karim Benzema sérült, és nem lehet ott a vébén...”

 

(életünk lapjai...)

 

...bocs, mit mondtál? Nem figyeltem.

Olykor elkalandoznak a gondolataim. De, nézem, persze hogy nézem. Hihetetlenek ezek a szaúdiak. Az elején még szidtam őket, mert Messi miatt az argentinoknak szurkolok, de a meccs végére biz’ isten mondom, elismeréssel figyeltem, ahogy hősiesen harcolnak, küzdenek. De mit akartál mondani? Töltsek megint? Jó ez a fügepálinka. Három házzal odébb főzi a szomszéd, saját gyártású, egészséges, finom és szép. Na, egészségedre! Jó hogy nézzük együtt a meccseket, úgy mint gyerekkorunkban. De... néha már sok. Csordultig vagyok vele. Ránk zúdítja a világ a világ összes futballmérkőzését folyamatosan, az izlandi tartalékbajnokságtól kezdve a Safranek-fivérek emlékversenyig, bármit megnézhetünk.

 

Kiölik a varázst.

Emlékszem amikor a jugók 9–0-ra verték Zairét? Tizennégy évesek voltunk, és akkor is itt ültél így mellettem még a régi panellakásban, ott a másodikon, azon a rozzant rekamién. Előtte gombfociztunk, te a Manchester Uniteddel én az Estuadiantessel. Meg nem mondom miért éppen velük, a trafikban árulták ezeket a csapatokat és ott volt köztük az Estudiantes. Olyan jó neve van, nem? Hasaltunk a konyhakövön, és hangosan közvetítettünk, mintha mi lennénk Szepesi. Látod, arra a meccsre emlékszem, a jugók gólparádéjára. De ha azt kérdeznéd, meséljek a legutóbbi világbajnokságról, bármelyik találkozóról, biz’ isten nem tudnék. Pedig csak négy éve volt.

 

Édes öregem, csupán négy éve.

Belegondoltál, mennyi minden történt velünk azóta? Akkor jutott eszembe mindez, amikor a nyitómeccset adták most és közben a négy esztendővel ezelőtti nyitómeccsről hablatyoltak. Rémlik, hogy a ruszkik játszottak valakivel. Boldog békeidők. Valahogy így, nem? Morogtunk, nyekeregtünk, panaszkodtunk, olykor politizáltunk, de elvoltunk. Valahogy mindig elvoltunk. Megállapítottuk vigyorogva, hogy öregszünk, hogy már szuszogunk, ha emelkedőn kaptatunk, hogy már csak eljátszunk a gondolattal, milyen is lehet elcsábítani egy hosszú szőke hajú huszonévest, bármelyiket a lelkes tömegből. Már gyávák vagyunk, gyávák és lelassultak. Afféle biztonságkeresők. De látod, ez a négy év, ami mögöttünk van, már azt is elvette. Repedezik a golyóálló üveg, ami mögé bújtunk, és azt hittünk, mindentől mindenkitől megvéd. Négy év alatt kitört egy világjárvány, maszkot hordtunk, kijárási tilalomtól szenvedtünk, riasztó, de leginkább eltitkolt halálozási adatokkal szembesültünk. Magyarázkodó, és még a tragédiák közepette is nyerészkedő politikusokat bámultunk. Kerestük a helyünket, kerestük egykori önmagunkat, aki maszk nélkül, hetykén, kigombolt tavaszi kabátban sétál végig fütyörészve a korzón három fröccstől megrészegedve, és azt gondolva: az élet szép. Majd jött az orosz–ukrán háború...

 

De... Láttad ezt a lövést?

Jól megeresztette, teli rüszttel. Vagy nem is figyelsz oda? Hiszen megy a vébé! Tudod, a mi igazodási pontunk az életben. Négyévente a nagy esemény. És tudtad te is meg én is, hogy mi volt velünk 1970-ben, 1974-ben, 1978-ban, 1982-ben, 1986-ban... Jaj ne, az Irrapuato... Soroljam tovább? Tudtuk egymásról, hogy Tercsi, Kata vagy Klára. Tudtuk, hogy tanulni kellene, odafigyelni magunkra, a jövőnkre, de csak röhögtünk, vihogtunk, és azt hittük, hogy a dolgok majd maguktól alakulnak. Vártuk, hogy az élet egyszer csak bekopog, s azt mondja: hahó, fiúk, itt vagyok. Itt vagyok! De egymástól kérdezgettük ahogy teltek az évek, hogy jó-e az irány. És egyáltalán hová, merre is tartunk. Sírtunk, amikor az a nyomorult portugál bíró kiállította Nyilasit és Törőcsiket az argentinok elleni meccsen. Üvöltöttünk amikor egy Pfaff nevű kapus elütötte, szinte elgázolta az egyedül kapura törő Fazekast, de nem állították ki, és azok a semmilyen belgák a végén kiegyenlítettek. Döbbent csendben ültünk, amikor a szovjetek néhány perc alatt kettőt berámoltak Disztl Péter kapujába, miközben oda volt készítve a pezsgő, hogy majd verjük a ruszkikat, az anyjuk úristenit, és a végén világbajnokok leszünk.

 

Na, még egy stampedli?

Húúú, ezt a kapáslövést apuskám! És megpróbálkoztunk a házassággal, megpróbálkoztunk az úgynevezett normális élettel. Megpróbáltunk jók lenni, tisztességes polgárok, ha már az elvtárs kifejezést a munkásmozgalmi múzeumba helyezték. Megpróbáltunk jó magyarnak lenni, igaz magyarnak. Lengettük a zászlót a válogatott meccseken, hallgattuk a politikusok nagyívű beszédeit, elmentünk szavazni, ahogy illik, és komcsiztunk gúnyosan, mert azt gondoltuk, ettől leszünk modernek, hazafiak és előrelátóak.

 

Azt mondom neked, hogy most már tényleg csömöröm van ettől az országtól. De nem is az országtól, hiszen az gyönyörű, az különleges, az a miénk. Attól van csömöröm, amit tettek az országgal. Ahová vezették, ahová betuszkolták, begyömöszölték. Gyűlöletországot csináltak belőle. Magyarázkodó országot. Ügyeskedő országot. Suttyók paradicsomát, seggnyalók, helyezkedők, álomotthonát. Beszédhibásak szaunáját, kastélyát, mellé fiatal csinibabákkal.

 

A kisember akárcsak a Kádár-korban egyre kisebb ember. Talpalávaló. Mint egy magyarnóta. Te meg én csak puffogunk, miközben helyettünk mennek ki az utcára, nálunk bátrabb és tán elkeseredettebb emberek. Olvastad ezt a legújabb törvénymódosítást? Ami úgy szól: „Az államnak van a legkevesebb felelőssége a szociális biztonság garantálásában...” Ízlelgesd csak, de inkább öntök még a fügeitalból. Ízlelgesd a mondatot a pökhendi, unott, nagyképű nagyurak üzenetét. Láttam a fotókat a Parlamentből, ahogy ez a legbátrabb csapat ahogy nevezik magukat, elröhögcsél, elvihog egymás között. Leszarnak ezek minket, édes öregem! Sőt, kiröhögnek bennünket. Mert pontosan tudják, hogy azt csinálnak velünk, birkákkal, amit csak akarnak. Mindent megszavaznak. Mindent törvénybe foglalnak, mindent ránk sóznak. És nincs ellenfél, nincs senki, aki megállítsa őket.

 

De nézed közben a meccset?

Tudod, világbajnokság van. A mi nagy ünnepünk.

 

Ez gólhelyzet... Édes istenem, ezt kihagyni! Belegondoltál, hogy mi lesz újabb négy esztendő múltán, már, persze, ha megéljük. Mi történik, amikor majd a következő vébén a nyitómeccsen Hajdú Bé vagy bármelyik riporter azt mondja: és kezdődik a nagy verseny, mi lesz itt velünk, az országgal, a világgal? Elvergődünk-e addig, lesz-e munkánk, lesz-e nyugdíjunk, lesznek-e még kórházak, no nem magánkórházra gondolok, hanem az állami egészségügyre, amelynek egyre inkább az a célja, hogy téged, engem, bárkit áttereljen a magánrendelésekre. Négy hónap múlva mehetsz egy vizsgálatra. Beteg a veséd? Bírd ki addig. Négy hónap múlva lesz időpontod, ha görcsöl, nem bírsz kiegyenesedni, vegyél be valamit. Ha folyamatos hasmenésed van, püffedsz, korog a gyomrod, de úgy ám, hogy a terem másik végében is hallják. Annyi reklám van ilyen meg olyan pirulákról, kapd be valamelyiket.

 

Kapd be, barátom!

Védd meg magad, gyógyítsd meg, vagy kösd föl magad!

 

A felelősség immár a tied, az állam levette rólad a kezét.

 

De... Góóól! Ez az, végre, végre bent van!

Tudod mit röhögtem, vasárnap délután elkezdődött a világbajnokság, és pályán volt a magyar csapat is! Igaz nem éppen kint Katarban, nem a vébén, nem a legfontosabb futballrendezvényen, hanem itthon, kövérek–soványak meccs keretében. A gyengécske és leginkább unott görögök ellen. Megy a vébé és mi játszunk! Jó mondat, mi? De volt ilyen. Édes istenem, volt ilyen bőven, Chilére még nem emlékszünk, Angliára sem, de az már szinte kézzel fogható emlék, ahogy Farkas Jancsi bebombázza minden idők legszebb gólját a braziloknak. Ahogy Mészöly Kálmán (isten nyugosztaljon, drága Szőke Szikla!) felkötött kézzel, sérült vállal, fut és harcol. És persze Argentína, az 1978-as Baróti-csapat, majd Spanyolország, a kockás zakós Kálmánnal a kispadon. És a tésztaüzem bezárása 1986-ban ugyancsak Mexikóban.

 

Ezek voltak életünk lapjai.

Az álmaink, amelyeknek beteljesülését sokszor a futballistáktól vártuk. A hétköznapi álmaink, amelyek soha nem valósultak meg.

Töltöttem, ezt még hörpintsük fel, és élvezzük a pillanatot, örüljünk, hogy ezt a vébét is megérhettük, igaz, vastag pulóverben ülünk itt, hogy ne kelljen bekapcsolni a fűtést, Ilyen-olyan vizsgálatokra várunk, amikre hónapok múlva kerül sor, már kapkodjuk a vérnyomáscsökkentőt, a prosztatagyógyszert, már gyakran rohangálunk a vécére, aztán vagy sikerül, vagy nem. De vagyunk, és itt ülünk egymás mellett és nézzük a meccset.

 

Egészségedre, barátom!

 

Négy esztendő múltán jön majd az újabb nyitómeccs...

 

Címlapon

mutasd mind