Ó, hol van az már? És tényleg, április utolsó napjaiban járt Budapesten Ferenc pápa. Nekem, annak ellenére, hogy nem találkoztam vele, maradandó nyomot hagyott a lelkemben. Különös érzés ez, és mégis. A látogatás előtt azt mondtam egy barátom kérdésére: nem hoz lázba. A hit nálam elválik az egyházi intézményrendszertől. És ez így is van. Hivatalból természetesen nyomon követtem az eseménysorozatot. Megkönnyebbülve láttam, hogy pártállásától függetlenül minden oldal mazsoláz ki magának olyan üzenetet, ami talán tovább tart a hírek és csodák három napjánál. Ha nem lenne elcsépelt, azt írnám, nemzeti minimum, helyette inkább lelki minimumnak hívom. Mennyire diplomatikusan fogalmazott a szentatya a hitről, a befogadásról, egymás megértéséről és a békéről. Az még talán a szavainál is beszédesebb volt, ki mindenkivel találkozott, és milyen körülmények között. 

És ott volt egy ember a tömegben, egy kerekesszékes pap a Szent István-bazilikában, akinek az ugyancsak tolószékben ülő egyházfő megcsókolta a kezét. Nem a keresztjét, a kezét. A fotó pillanatok alatt bejárta a sajtót, és mert Kardos Mihály atya Szegeden él, a helyi hírek is kiemelten foglalkoztak vele. Röviden, gyorsan felmondták, amit tudni lehet, mielőtt elsodorta a hírek tengere. Említették, hogy Mihály atya a pápának ajándékozta a Ferenc által írt és általa kiolvasott Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című könyvét. Azzal váltak el, hogy a pápa azt kérte az atyától, imádkozzanak érte. Mihály atya megkönnyezte a találkozást. 

Öt éve olvastunk Mihály atyáról utoljára, amikor arról mesélt, miért költözött a Máltai Szeretetszolgálat szegedi hajléktalankórházába. Miután mindkét lábát elveszítette, úgy érezte, nem vonulhat vissza egy kényelmes szeretetotthonba vagy egy lakásba, hanem egy közösségben van dolga. Azt mondta, a kórházban nem kérdez, nem térít, nem erőszakoskodik. Hozzátette, nehéz ezt megfogalmazni. Olyan ez, mint ahogy a napfényre kisarjad a növény. Nem kell beszélni, hanem csak lenni, tenni a dolgunkat. 

Arra, hogy ez mennyire így van, Mihály atya élete a leghitelesebb bizonyíték. A Felsővárosi templom kolostorában élt, amikor sok-sok éve megismertem. A jövendőbelimet és később a testvérét készítette fel a keresztelőre, mindkét fiú felnőtt volt már. Az atya akkor sem kérdezett, nem térített, nem erőszakoskodott, hanem tette a dolgát. Beszélgetett a fiúkkal, viccelődtek. 

„Félre ne értsd, tesókám!” – volt a derűs szavajárása. A látogatás végén, a lelki muníció mellé pedig mindig kaptak tőle valamilyen olvasmányt útravalóul. Úgy éreztem, ezek a találkozások többet jelentenek minden másnál. Helyenként együtt nevettünk, máskor elgondolkodtatott, olykor felkavart, de mindenképpen megérintett.

Sokszor emlegettük az atyát és azt, hogy milyen tágas a szobája a számára, mert inkább szerzetesnek tudtuk volna elképzelni egy kolostori cellában, egy nagyobb közösség részeként. Később, amikor Algyőre helyezték, meglátogattuk. Beszélgettünk, majd átkísértük a templomba, mert sürgetett az esti mise ideje. A templom üresen, hidegen kongott. Az atya sietve elköszönt, mondván, kezdenie kell, mire értetlenkedve néztünk körbe, ő meg csak felfelé mutatott és mosolygott: „én sosem vagyok egyedül”. Évek múlva a szeretetotthonban láttam viszont, ahol nem találta a helyét. Amikor a hajléktalankórház mellett döntött, azt éreztem, értem, miért teszi. Pár hete, amint megpillantottam a pápával készült közös fotót Mihály atyáról, ugyanez a derűs érzés fogott el: csak lenni és tenni a dolgunkat.

Nyitóképünk forrása: Vatican Media