A Práterben derült ki, rettegek az óriáskeréken. Ami azért érdekes, mert tériszonyom meg nincs, elvileg: számtalanszor felmentem a Szent István téri víztoronyba, a dóm tornyába, gond nélkül néztem szét onnan meg más magas épületekről is. Ám amikor Bécsben felültünk este az ottani kerékre, hát... Tényleg sokáig csak üldögéltem a kabin közepén. Aki járt arra, tudja, a kabin közepén van egy ülőalkalmatosság a hozzám hasonló bátor rettegőknek. Ott ültem egy ideig, majd amikor összeszedtem a nem létező bátorságomat, akkor úgy kapaszkodtam, hogy a markom nyoma még lehet, hogy most is ott van a kapaszkodóban.

De hát itt van ez a kerék a Dóm téren!

Zárt, biztonságos kabinok, mi baj lehet?

Semmi, persze! Tényleg? Tényleg!

Tényleg nincs, nem volt semmi baj. De meg kell tanulni kikapcsolni az agyunkat.

Erre való a következő kör. Az első ugyanis arról szólt, hogy kapaszkodunk, felmérjük a kabint, minden négyzetcentiméterét – tizenhat kis lámpácska van a tetőbe szerelve, például. Majd elkezdünk szétnézni. És elkezdjük felfogni, mit látunk. Majd itt megint kell egyet kapcsolni: hogy ne fogjuk fel, hol vagyunk valójában. Mert akkor egyből tudjuk értékelni, hogy mit, honnan és hogyan látunk. Csak ehhez meg kell tanulni az agyunkat kikapcsolni. Ezt pedig legkönnyebben valószínűleg gyakorlással megy majd. Azaz biztos, hogy felülök este is, meg újra felülök még legalább egyszer nappal is.