Farkas Beáta: Mély kulturális megosztottság hátráltatja az ország gazdasági felzárkózását

Reális elképzelés volt-e a rendszerváltáskor, hogy hazánk és vele a többi posztszocialista ország viszonylag hamar utolérik gazdaságilag a fejlett nyugati államokat? Valamit rosszul tettünk az elmúlt harminc évben vagy az induló elképzelések voltak túlságosan derűlátóak? Alapvetően ezekről kérdeztük Farkas Beátát, az SZTE Gazdaságtudományi Karának professzorát, a Pénzügyek és Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Intézetének vezetőjét.
Bod Péter

2022. március 17. 09:54

Farkas Beáta: Mély kulturális
megosztottság hátráltatja az ország gazdasági felzárkózását

– A hazai közbeszédben évtizedek óta tartja magát az állítás, ami szerint közvetlenül a rendszerváltást követően Magyarország jó helyzetből indult a többi posztszocialista országhoz mérten a gazdasági átalakulás területén. Az utóbbi években ezt többen vitatják. Lehet ebben igazságot tenni?

 

– Attól függ, hogy mit értünk a „jobban állás” alatt. Ha az egy főre jutó GDP nézzük, akkor valóban a harmadik helyen álltunk 1990-ben. Igaz, Szlovéniától és Csehországtól jócskán leszakadva. Ehhez mérten mára valóban pozíciót vesztett Magyarország. Ha azt vesszük alapul, hogy mekkora adósságteherrel vágtunk neki ennek az útnak, akkor a lengyelekkel együtt a legrosszabb helyzetben voltunk. Az adósság pedig némileg más megvilágításba állítja a viszonylagosan jó GDP-mutatónkat. Legnagyobb előnyünk az volt, hogy a piacgazdaságra történő átállásban sokkal előrébb jártunk, mint a többi volt szocialista országnál. Ennek hosszabb távon is előnynek kellett volna maradni. A közgazdaságban azt tanítjuk, hogy az intézményi átalakulás és azok működése a hosszútávú fejlődés egyik meghatározó tényezője.

 

Az egy főre jutó GDP alapján számolt vásárlóerő-paritás alakulása
a posztszocialista országokban
 199520102020Változás
1995 és 2020 között,
százalékpontban
Változás
2010 és 2020 között,
százalékpontban
Észtország4266844218
Lettország3254703816
Litvánia3561875226
Lengyelország4163763513
Csehország758493189
Szlovákia44767026–6
Magyarország556674198
Szlovénia718589184
Horvátország506164143
Románia4052723220
Bulgária3845551710
Az EU-átlag jelenti a 100 százalékot, a táblázat azt mutatja, a 100 százalékhoz képest az egyes években az egyes országoknak hány százalék volt a vásárlóerő paritása

 

– Arra gondol, hogy 1990-ban a magyar gazdaság sokkal jobban része volt a nyugati kereskedelemnek és gazdaságnak?

 

– Nálunk akkor már bevezették a hozzáadott érték típusú adót, nálunk már kétszintű volt a bankrendszer, mellette személyi jövedelemadót fizettünk. Nem sorolom tovább. A magyar gazdaságban a piacosítás akkor előrehaladottabb volt, mint az átalakuló országokban. Léteztek kisvállalkozások, amelyek törvényes módon működtek, és ahogyan már utaltam rá: intézményi átalakulásban a többi volt szocialista ország előtt jártunk. Nincs általános elfogadott magyarázat, hogy miért nem sikerült az előnyünket tartósítani, és ezzel megerősíteni a gazdasági növekedésünket, így tartani az 1990-ben elfoglalt pozíciót.

 

– Valamilyen magyarázat csak létezik...

 

– Személy szerint ezt két okra vezetem vissza.

  • Egyfelől a magyarok várakozásaira. Idehaza a rendszerváltástól az emberek anyagi jólétet vártak. Más posztszocialista országoknál ugyanez a folyamat együtt járt az önálló nemzetállamok megalakulásával. Gondoljuk a teljes Baltikumra, Szlovákiára, de Csehországra, Szlovéniára. Olyan sikerélményük volt ezeknek az országoknak, amiben a gazdasági nehézségek is más nézőpontból jelentkeztek. Ezzel elletétben Magyarországon a Kádár-rendszer gulyáskommunizmusa a szellemi és a szabadságjogok leértékelődését is magával hozta. A magyar társadalom anyagias lett. Ehhez hozzákapcsolódott az a tudat, hogy mi voltunk a „szocialista láger legvidámabb barakkja”, ami öntudatot adott. A társadalom a rendszerváltás elején úgy érezte, hogy a már lezajlott gazdasági reformokkal már megtettük annak az útnak a legnagyobb részét, ami a piacgazdaság felé vezet.
  • A másik fontos oknak azt a súlyos kulturális megosztottságot tartom, amely kitört a rendszerváltás után Magyarországon. A népi-urbánus ellentétre, és annak ezt követő mutációira gondolok. Nem tudok olyan tartósan sikeresen felzárkózó országot említeni a modernizációs kapitalista időszakokat figyelembe véve, ahol hasonlóan mély kulturális megosztottság mellett tartós felzárkózásra képes lett volna a gazdaság.

 

– Úgy gondolja, hogy ez a szembenállás a magyar gazdasági modernizációt is akadályozta?

 

– Hogyne.

 

Az egymást váltó kormányok egy sor intézkedést nem léptek meg. Nem azért, mert buták voltak, hanem mert ezek rövid- vagy középtávon érdeksérelmet okoztak volna. Így biztosak lehettek benne, hogy az ellenzék ezt kihasználná ellenük.

 

Magyarországon az egyik politikai oldal folyton úgy érezhette, hogy a másik odaszorítja a fejéhez a revolvert (fotók: Szabó Luca)

 

– Hadd vitatkozzam Önnel! A rendszerváltást követő első tíz évben a külföldi működő tőke szabadon áramlott be az országba, világcégek sokasága telepedett meg Magyarországon. Ezt az időszakot, noha kormányok váltották egymást, nem lehet sikertelennek nevezni.

 

– Valóban, az első tíz évre ez igaz. A kívülről érkezett tőkeinjekciónak a hatása ebben az időszakban jelentkezett. Az előzőekben említett kulturális-politikai szembenállás a szoros eredménnyel végződő 2002-es választás után elindította az eladósodás folyamatát. És ne feledkezzünk meg a gazdasági növekedés belső tényezőiről! A humánerőforrás minőségéről, az arra való ráfordításról.

 

Magyarországon a humántőke fejlesztése mindig háttérbe szorult. Az oktatás és egészségügy reformjai mindig részlegesek, elégtelenek voltak, részben forráshiány, részben a velük járó konfliktusok kerülése miatt

 

– Érthetem úgy a szavait, hogy egy megfelelően végrehajtott oktatási és egészségügy reformmal a jelenleginél sokkal sikeresebb gazdasági átalakulást hajthatott volna végre az ország?

 

– Vélhetően igen. De hadd kanyarodjak vissza az előbbi gondolatmenetemhez. Magyarországon az egyik politikai oldal folyton úgy érezhette, hogy a másik odaszorítja a fejéhez a revolvert. Legyen szó az államháztartás hiányának kérdéséről vagy bármi másról. A magyar politikai rendszer nem sokkal rendszerváltás után kétpólusúvá vált. Választási törvényünk merő jószándékból felülsúlyozta a parlamenti többséget a cselevőképes kormányzás érdekében. A politikai instabilitástól való félelem elősegítette a kétpólusú politikai rendszer kialakulását.

 

A nyugat-európai példák azt mutatják, hogy amennyiben egy parlament négy-öt vagy több pártból áll össze, akkor nem építenek fel halálos ellenségképet egymásról. Egyszerűen, mert nem tudhatják, mikor és hogyan hozza össze őket később az élet egy másik koalícióban. A magyar politika alakulásának egyik szerencsétlen mozzanata lett a kétpólusúság.

 

Visszatérve a humántőke fejlesztéséhez, annak elhanyagolása nem magyar sajátosság, a kelet-közép-európai félperifériás fejlődés jellemzője. Ugyanakkor például a lengyelek megvalósítottak egy tisztességes közoktatási reformot. Az észtek, a maguk egymilliós népességével minden szempontból élenjárók. Persze esetükben látni kell, hogy amolyan Finnország közeli „nyúlványként” kilógnak a posztszocialista országok sorából. Éppen ezért nem realitás követhető példaként beállítani az észteket.

 

– A posztszocialista országok elmúlt harminc éve folyó gazdaságfejlesztése sok tekintetben hasonlít egymásra. Jól látom?

 

– A külföldi működőtőke beáramlására épülő modell egyik jellegzetessége, hogy a posztszocialista országokba hozott tevékenységek esetében alacsony a hozzáadott érték az egész termelési láncból. Ez azt is jelenti, hogy adóztatható jövedelmek alacsonyak. Így az állam és az egyén sem képes akkora összeget fordítani oktatásra és egészségügyre, mint kellene. Ez is magyarázza, hogy a nyugati államoktól harminc év után is elmaradottak térségünk országai.

 

– A rendszerváltáskor élt az az elképzelés ezekben az országokban, hogy gyors és sikeres lesz a gazdasági felzárkózás a legfejlettebb országokhoz.

 

– Így van, feltétlenül. Sőt, ezek az országok nem az EU-átlagához mérték magukat, hanem ezen belül is a legfejlettebbekhez, Ausztriához és Németországhoz. A gazdag szomszédokhoz. Az ebből következő csalódás nem kizárólag Magyarországot jellemzi. Mégis talán nálunk jelentkezett a legkiélezettebben, mert ahogy korábban már jeleztem, az anyagi várakozások voltak idehaza a legmeghatározóbbak a rendszerváltáskor.

 

– A gyors felzárkózásra vonatkozó forgatókönyvek nem voltak reálisak?

 

– Így van. Ugyanakkor az is igaz, hogy a helyi adottságoktól is nagyon függ, hogy milyen termelést telepítenek a nyugati cégek más országokba. Nem feltétlenül csak az alacsonyabb hozzáadott értékű munkát hozzák ezekbe az országokba. Németországban fogy a jól képzett munkaerő. Ha úgy vetődik fel a kérdés, hogy onnan valamilyen, nem alacsony hozzáadott értékű termelést kitelepítsenek, akkor Ausztria annak ellenére előnyben van Magyarországgal szemben, hogy kis ország, és magasabbak ott a jövedelmek. A helyi adottságoktól nagyon függ, milyen termelést visznek oda. A döntéshozókat ilyen esetben az érdekli, milyen színvonalú és létszámú minőségi munkaerőt találnak egy-egy országban. A képzett munkaerő megléte döntő lesz a befektetési döntések meghozatalakor.

 

A multik mozgásait a helyi adottságok is befolyásolják. A helyi adottságokon a kormányok és a társadalom tudnak változtatni, például közoktatási reformmal. Azt pedig látjuk, hogy idehaza hogyan kezelik a közoktatást.

 

Ha a térségbeli helyzetünket nézzük, akkor közepesen fejlettség azt jelenti, hogy egy bizonyos felzárkózás után nem csökken tovább a különbség a legfejlettebbekhez képest

 

– Kanyarodjunk vissza a GDP-adatokhoz! Az elmúlt harminc évben olyan országok hagyták le, érték be vagy közelítették meg hazánkat, amelyek 1990-ben messze voltak tőlünk. Lengyelországra, Szlovákiára és Romániára gondolok. Mi csináltunk valamit rosszul ebben a három évtizedben, vagy úgy kell tekintenünk erre a jelenségre, mint természetes kiegyenlítődési folyamatra?

 

– Mindkettő egyszerre, de arányokat nem tudnék felállítani. Lengyelország politikai szükségállapotból indult, sikeres gazdasági utat járt végig, lehetőségeit sokkal jobban kihasználta, mint Magyarország. Ugyanakkor az azonos gazdasági modell egy idő után magával hozza a kiegyenlítődést az ebbe a körbe tartozó országok között. Ha azonban társadalmi megegyezésen alapuló, hosszútávú, a humánerőforrás-fejlesztést érintő és az innovációs környezetet segítő politika folyt volna Magyarországon, akkor a fejlődésben előrébb jutottunk volna.

 

Akárhonnan indulnunk, mindenhonnan az emberek szemléletének kérdéséhez fogunk eljutni. Messze nem csak egy-egy társadalom iskolázottságáról van szó, hanem arról, hogy milyen képességekkel és készségekkel rendelkeznek az emberek, hogy milyen szocializáción mentek keresztül. Lemérhető, hogy milyen képességek hiányoznak a sikeresebb gazdaságfejlesztéshez egy-egy országban. Mások mellett ezzel függ össze, hogy a multinacionális cégek termelékenysége sokkal nagyobb, mint a hazai tulajdonban lévőké.

 

A kettő közötti különbség alig csökken, most is szakadéknyi. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a különbség a két szektor között általános tendencia egyszerűen azért, mert a multik általában olyan területekre érkeznek, például a high tech területekre, ahol eleve magasabb a termelékenység, de a különbség másutt nem ilyen nagy

 

– Magyarország az exszocialista országokkal együtt közepesen fejlett országnak számít. Az ilyen országok kapcsán szokás emlegetni gazdasági értelemben a közepesen fejlett országok csapdáját. Ez mit jelent?

 

– Beszédes a kifejezés. A közepesen fejlett ország szeretne, de nem tud a magasan fejlett országok közé tartozni. Persze kérdés, hogyan mérjük ezt. A nemzetközi statisztikában Magyarország visszakerült a magasan fejlett országok közé, ahonnan a 2000-es évek közepén kiesett. Ebben a statisztikában a világ összes országa szerepel, köztük a szegény afrikai országok is. Ha a térségbeli helyzetünket nézzük, akkor közepesen fejlettség azt jelenti, hogy egy bizonyos felzárkózás után nem csökken tovább a különbség a legfejlettebbekhez képest.

 

– Miközben a fejlett országokhoz mérten alacsony egy főre jutó GDP-ről indulva azt lett volna az posztszocialista országok lakóinak elvárása, hogy legalább közelítsünk a legfejlettebbekhez...

 

– A közeledés azért nagymértékben megtörtént. Felzárkóztunk az EU-átlagához és Németországhoz fejlettségéhez képest is. A számok ráadásul ebben az esetben nem fejeznek ki eleget, mert nem mindegy, hogy Trabantot vagy Ladát, vagy ezek helyett egy középkategóriás nyugati autót tudunk venni. Az Európának ebben a felében bekövetkezett életminőség-változásáról az emberek hajlamosak megfeledkezni.

 

– Jól fordítom le az Ön által mondottakat, ha úgy fogalmazok, hogy a közepesen fejlett országok csapdája azt jelenti, hogy ugyan az 1990-ben mért egy főre számított GDP 55 százalékáról sikerült eljutnunk 74–76 százalékra, és innen nagyon nehéz továbblépés?

 

– Így van. Az elmúlt években a térségünkből a csehek léptek előre jelentősen, sok év szerény növekedés után.

 

– Csehország gyakorlatilag beérte az EU-átlagot?

 

– Igen, igen, ők 93 százalékon tartanak, bár némi szépséghibája ennek, hogy az EU-átlagot az utóbbi években lehúzzák a mediterrán országok. Vagyis, ha Németországhoz és Ausztriához mérnénk, akkor nem ekkora mértékű lenne a felzárkózás. Ez a megállapítás valamennyi térségbeli országra igaz. A csehek esélyesek arra, hogy ne ragadjanak belel a közepesen fejlett országok csapdájába, vagy más megfogalmazásban a félperifériás helyzetbe. Mellettük Észtországot látom ilyennek, de helyzetük speciális. A lakosság létszáma Budapest méretű, amely a szovjet időben a finn televíziót nézte, amelyet értett is. Észtországot a szovjet ideológia soha nem járta át annyira, mint a közép-európai országokat, ezért mások az észtek, mint a többi posztszocialista ország.

Címlapon

mutasd mind