Faludy György tenyérvonalai a REÖK színpadán: túlélni a túlélhetetlent

Aki ismeri Faludy György életművét, annak azért lehet élmény, aki nem, annak a felfedezés örömét is kínálja a Tenyérvonalak című előadás, amelyet szabálytalan monodrámának is lehet nevezni. Persze felmerül a kérdés: miért kellene egy színházi előadásnak feltétlenül szabályosnak lenni? A REÖK Stúdiószínpadán jártunk.
Bod Péter

2022. április 13. 11:55

Faludy György tenyérvonalai a REÖK
színpadán: túlélni a túlélhetetlent

A versek a legerősebb fegyvernek számítanak a diktatúra elleni harcban – idézem kicsit hiányosan Faludy egyik, a Tenyérvonalak című előadás elején elhangzó megállapítását, ami azonnal megteremti az est alaphangját.

 

Borovics Tamás igyekszik megidézni a huszadik század magyar irodalmának egyik legkülönösebb alakját, Faludy Györgyöt, aki majdnem minden borzalmat átélt, ami a múlt századba sűrűsödött.

 

Mégis életszeretete, vidámsága, derűje, humora, a szép iránti rajongása, a vágyak megélése és vállalása senkire annyira nem jellemző talán, mint éppen rá. Vagyis túlélte, ami szinte túlélhetetlen.

 

A szellemidézésből kivette részét Poroszlay Kristóf, aki zenélt, énekelt és mellékszerepelt. Méltó módon egészítette ki a főszereplő Borovics Tamást.

 

A Tenyérvonalak azt a Faludyt állítja elénk, aki csupán költő szeretett volna lenni. Persze, csupán nem lehet költőnek lenni. Ám az legalábbis kérdés, hogy ezért mennyire kell pokolra menni. Szándéka ellenére regényhősnek kijáró élet jutott neki, mert mindennapjaiba minduntalan belépett a történelem. Az előadás is bizonyság rá: a pokol neki házhoz jött.

 

Ilyen értelemben irigylésre méltó alapanyaggal dolgozott a Tenyérvonalak előadásának írója és szerkesztője, Balogh Esperes Ákos. Faludy György élettörténete és életműve kifogyhatatlanul gazdag. A kettő olyan kölcsönhatásban áll egymással, ami kivétel számba megy.

Bőséggel épít az előadás a Pokolbeli víg napjaim című Faludy-memoárra, ami akárhogyan is vesszük egyfajta „pályám emlékezete”, de valójában több annál. Hét embernek való életet élt, és megpróbáltatást viselt el a költő-író, mint ami másnak kijutott.

 

Villon-átköltései 1937-ben jelentek meg kötetben, amiért olyan rangos költők, mint Szabó Lőrinc szinte megkövezték az akkor huszonhét éves szerzőt. Nem véletlen, ő volt Villon másik magyar tolmácsa. Ugyanakkor az is igaz, hogy magyar verseskötetnek soha akkora sikere nem volt, mint éppen ennek. Nem kell nagy jóstehetség annak kimondásához, hogy a Villon-átköltések újrakiadásainak számát a jövőben sem fogja senki felülmúlni – ez 2002-ben a 44. kiadásnál tartott, puskázom ki a magam kötetéből.

 

 

Kéretlenül sokan beléptek annak az embernek az életébe, aki saját bevallása szerint nem szeretett volna mást, mint verset olvasni, gyerekekkel és kutyákkal játszani, szép nők mellét nézni és ógörög szobrokat bámulni. Helyette megkapta Horthyt a rendszerével együtt, a zsidótörvényeket, a kényszerű emigrálást, a hazatérést. Majd Rákosit és vele a rendszerét, az ÁVO-t, az Andrássy út 60-at, a deportálást, Recsket, a munkatábor szó szerinti túlélési gyakorlatát.

 

A felsorolt állomásokat járja végig remek „forgatókönyvvel” az előadás, feszesen, lényegre törően, jól követhető módon. Az életmű ismerői könnyűszerrel tájékozódnak a Faludy-labirintusban, de vezetőként biztos kézzel viszi az irodalmilag járatlanabb nézőket Borovics Tamás és a Poroszlay Kristóf.

 

Nyugalmat alig kínáló életében Faludy elolvasta a magyar és a világirodalmat, nyolc-tíz nyelvből fordított, írt verset, prózát, újságcikket, esszét. Közeli ismerőse volt József Attila, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Illyés Gyula, Szép Ernő. Sőt, még Albert Einstein is. Egyáltalán: mindenki, aki számított.

 

Borovics Tamás remekül hozza Faludy a sokszínűségét, sokszólamúságát, rétegzettségét, amihez nagyon passzol kellemes orgánuma. Közben árad a történet, ami elsőrendűen élettörténet, de mögötte mindig ott látható a történelem, hol rendőrcsizmában, hol sokkal békésebb kiadásban.

 

Megelevenedik az előadásban a két világháború Budapestjének páratlanul gazdag irodalmi élete, az ÁVO vallatószobáinak mélye, ahol a költő jegyzőkönyvbe mondja, hogy az amerikai titkosszolgálatba Edgar Allen Poe és Walt Whitman szervezte be.

 

A kor ostobaságát mi sem mutatja jobban, mint az: Faludy vallomása alapján a nevezettek személyleírását elküldték a határállomásokra, hátha ott feltűnnek. A humor, az irónia akkor is a költővel volt, amikor erre a legkevesebb oka lehetett. Recsken a fogolytáborban fejben írta verseit, és rabtársait kérte meg, hogy egyet-egyet jegyezzenek meg. Így nem veszett el egy sem. Ez a történet már önmagában is csoda.

 

Balogh Esperes Ákos megtalálta a módját, miként lehet a magyar líra egyik legszebb darabját az előadás részévé tenni, ami azért sem volt egyszerű, mert az Óda a magyar nyelvhez meglehetősen hosszú vers. Ám ami ennél sokkal fontosabb: gyönyörű. Nem szabad úgy meghalni, hogy magyarként ne hallja, ne olvassa legalább egyszer az ember.

 

A Tenyérvonalak hétfői bemutatójának intenzitásáról számomra a legsokatmondóbb, hogy éjszaka nem hagyott nyugodni az előadás. Felkavart, megmozgatott sok mindent, ami olvasmányélményként megülepedett bennem.

 

Levettem a könyvespolcról a Villon-átköltések hasonmás kiadását, és kevés kivételtől eltekintve elolvastam. Pár perc múltán már félhangosan olvastam A testamentum negyvennyolc versét. Az április 11-éből még hátra volt félóra.

 

Jól hajráztam a Költészet Napján, és közben eszembe jutott: miért nem olvasok sokkal gyakrabban verset. Ha nincs a Tenyérvonalak, másként telt volna ez az este.

 

Ennél sokkal többet nem tud elérni a színház. De ezt igen.

 

A következő előadás május 16-án lesz a RÖEK Stúdiószínpadán. Ne mulasszák el.