Az első ajánlatom a kimondottan sokoldalú Hartay Csaba (író, költő, blogger) legújabb kisregénye, az igazán hosszú és különleges című Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt, amelyben megvan minden, ami a művet egy magával ragadó kalandregénnyé teheti. Főhőseink – két fiatalkorú, nagydumás gyilkos – egy megmagyarázhatatlan csodának köszönhetően kiszabadulnak a rettegett tököli börtönből, hogy amolyan Billy Pilgrimként a térben és az időben ide-odavetődve hol tanárokkal, hol bankárokkal, hol világháborús veteránokkal, hol magával Pablo Escobárral találkozzanak, és közben olyan, sokszor messzire mutató, filozofikus eszmecseréket folytassanak, amelyek viszont kiemelik Hartay alkotását a szokványos zsánerkötetek közül. Nagyon nagy erénye a Joe és Jennek, hogy előre sosem tudjuk, mi fog történni, és a plasztikusan ábrázolt eseményeken sokszor még napok múltán is gondolkodni fogunk.

A következő kiszemeltem egy életrajzi sorozat második kötete, mégpedig a tavalyi év egyik legnagyobb közönségsikerét arató A katlan – elnyerte a Merítés közönségdíját is – méltó és letaglózó folytatása, Az örvény.

Gerlóczy Márton pont ott vette fel a fonalat, ahol az előzőben abbahagyta, és ha lehet, most talán még fájdalmasabban, még húsba vágóbban ered saját identitásának és származásának nyomába. A népszerű szerző ebben a majd négyszáz oldalas műben ragyogóan közvetíti olvasóinak, hogy milyen gyötrő kétséget is érezhet az ember, ha nem tudja, pontosan ki ő és kik a felmenői. Így, aki nekivág ennek a kötetnek, Gerlóczy tépelődéseit olvasva saját sorsán is elgondolkodhat.

A harmadik általam ajánlott mű egy verseskötet, amely – Peer Krisztián Bizony című alkotása mellett – messze kiemelkedik a hazai líra idei felhozatalából, és ez a mű nem más, mint Szöllősi Mátyás pályaösszegző igényű Szabad című könyve.

Az elsősorban prózaíróként ismert Szöllősi ebben a kötetében számtalan számára fontos témával néz szembe, így a gyermek- és ifjúkori események személyiségformáló hatásaival, a súlyos betegségek átélésének terhével, a természetvédelem fontosságával, vagy olyan jelentős művészeknek állít emléket, mint van Gogh vagy Modigliani.

A negyedik ajánlatom már egy külföldi nagyregény lesz, mert a szenegáli Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete című műve elsősorban nem azért lesz fontos, mert az író a legfiatalabb és egyben az első fekete-afrikai Goncourt-díjas (ezt félve jegyzem meg, mert Sarr regényében az olyan kritikusok, akik a szerző származásával foglalkoznak, egyébként is tragikus gyorsasággal halnak meg), hanem azért mert a bolañói ihletettségű mű egy olyan alkotás, amely menthetetlenül magával sodorja olvasóját.

Van itt szinte minden: érdekes irodalomtörténeti fejtegetések, a kultúrák egymás mellett élésének lehetőségének módozatai, kalandok, izgalmak, gyilkosságok és szex, na meg egy olyan nagyszabású történet, amely messze kiemeli Sarrt a kortárs mezőnyből.

Az utolsó általam választott mű szintén afrikai, ám nem egy ifjú alkotó műve, hanem egy veteráné, aki nem más, mint a többek között a Barbárokra várva miatt is népszerű Nobel-díjas, J. M. Coetzee. Az Életképek a szerző három félig valós, félig fikciós önéletrajzi kötetét tartalmazza, amelyek bemutatják, hogyan is lett azzá a hallgatag írófejedelemmé a búr, akinek később megismerhette a világ.

Az első kettő tökéletesen mutatja be Coetzee főleg magányból, kirekesztettség-érzésből és megvalósulni sehogy sem akaró ambíciókból álló gyermek- és ifjúkorát, a harmadik pedig egy akkora posztmodern csavart ad az egésznek (a fikció szerint Coetzee időközben elhunyt, így egykori ismerősei mesélnek és festenek róla nagyon is kedvezőtlen képet a felkért önéletrajzírónak), amit csak a legnagyobbak tudnak, mernek bevállalni.