Kinn előttük meg szorgosan vakuz és kameráz a magyar sajtó színe. Online is közvetítik, így nézem. Lóga Máté államtitkár, Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter, Parragh László a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, Krisán László a KAVOSZ elnöke és Eppel János a VOSZ elnöke az asztal mögött. A Széchenyi Kártya Program legújabb termékeiről tartanak sajtótájékoztatót ezen a zsibbadt nyári hétfőn.

Mikor bekapcsolódok, épp Eppel úr beszél, hosszan. Kifejezetten hosszan. Morzsolgatja, ízlelgeti a szavakat. Szájsarkában jól látható kunkor, pontosan tudja, mit csinál. Farkasmosoly. Kínos, hovatovább parodisztikus részletességgel pakolgatja a tizedszázalékokat az előző periódussal összevetve. Itt egy jó hír, egy újabb jó hír, mindenki, akit érintenek a Széchenyi Kártya Program legújabb termékei, most nagyon örülhet. Mint a stáblista, amit végig is nézetnek veled az utolsó kávésfiúig, hogy aztán visszatérjen egy jelenetre Rozsomák. Lassan azért csak kifut a műsor, emberünk elégedetten hátradől, büszkén körbenéz, mint valami bemelegítő folkie a rockzenekar előtt, na, milyen feszült figyelemmel vannak. Nem a maga slágerének szólt ez, drága uram. Csönd van.

Parragh röhinti el magát végül, ha van esetleg kérdés, épp csak nem kacsint mellé, ha van kérdése a sajtónak, akkor csak tessék, de fölhívja a figyelmet, hogy ez a sajtótájékoztató a Széchenyi Kártya Program legújabb termékeiről szól.

És kérdez is a sajtó: a valódi ügyekről. Áremelkedésről, különadókról, inflációról, a kormány legújabb csatáiról, és persze a kisadózó vállalkozások tételes adójáról (kata). Az önmagát fölpaprikázó miniszter veri le az első kérdéseket, holott tudhatta, hogy ez lesz, tudhatta, hogy ha nem beszélnek máshol, akkor a sajtó itt kérdezi meg, a Széchenyi Kártya Program legújabb termékei helyett. A tetőponton pedig az újságíró közvetlenül odafordul Parraghoz:

– Elnök úrtól szabad-e a katáról kérdezni?

Szabad, mondja, de nem tud válaszolni, majd előbb rögzíti, hogy ő nem nevezte adócsalónak a katásokat, hogy aztán hosszan tételezze, szerinte micsoda követelőző és trükköző alakok vannak a katások köreiben. Válasz nincs, de annyit akár ki is lehet hámozni a szavaiból, hogy ő szeretne még jobban odaverni a kisadózóknak. Ne feledjük: ennek az embernek a karórája annyiba kerülhetett, amit egy katás egy év alatt nem keres meg. Megy aztán még némi kínlódás, a sajtó is fölveszi a kesztyűt, próbálkozik, hogy akkor mondjon valamit a miniszter az inflációs várakozásról „a Széchenyi Kártya Program legújabb termékei” szempontjából, majd a nyakkendős férfiak inkább lezárják az egészet.

Ezek packáznak. Nyomorult, gyáva módon packáznak. Tudják, hogy milliós tömeg jóléte függ közvetlenül a szavaiktól, falusi kisboltos, fodrász, sofőr, nyelvtanár, roppant hosszan tudnám sorolni. Kit a kata tönkretétele, kit a kiskereskedelmi különadó üt meg, más egzisztenciája a forinttal romlik és akár zuhan össze. Tudják, amikor rajtad röhigcsélve kiülnek, hogy ó, kérem, ők csak a Széchenyi nyomorult Kártya nyomorult Program nyomorult termékeiről akarnak tájékoztatni, de ha van bármi egyéb, szöszmötölős-mellékes kérdés, amit ezek az infantilis polgárocskák meg akarnak tudni, hát jó, hát jó, megsimítjuk a kravátlit, orrhegyre toljuk az okulárét, és kioktatást eszközlünk a hátulgombolósoknak. Ide figyelj, gyerekem, ha hozzád beszélek!

Ezek packáznak. Élvezik a mások kiszolgáltatottsága, bizonytalansága okán visszafojtott lélegzet csöndjét. Önnön tükörképüknek billegnek a tág pupillákban. Perverz gondossággal válogatják a jelzőket, hogy ebből majd ilyen, abból majd olyan hír lesz, az Enigma találkozása a kremlinológiával a boncasztalon, klikkvadász szinonimák a címekben, mindenkinek elcsattan az agya, így kell érteni vagy úgy.