Esküvő után irány Kazahsztán! Fekete Gizi és Szilágyi Annamária egy új vígjátékban a szegedi városháza udvarán

Egy lakodalom hajnalán a menyasszony pánikrohamot kap, majd kiderül, hogy az örömapa be akarja fizetni az ifjú párt egy rendhagyó nászútra Kazahsztánba, ahová a szülők is elkísérik őket. És ha mindez még nem lenne elég, természetesen Varsányi Anna legújabb vígjátékában senki nem az, aminek látszik. Hogy ebből a kavarodásból mi lesz, július 4-én, 5-én és 6-án megláthatja a közönség a városháza udvarán. A szerzővel és Szilágyi Annamáriával, az idei Szegedért emlékérmes színész-rendezővel beszélgettünk.
Dombai Tünde

2022. július 04. 12:25

Esküvő után
irány Kazahsztán! Fekete
Gizi és Szilágyi Annamária egy új vígjátékban a szegedi városháza udvarán

– Hányadik közös munkájuk az idei ősbemutató? Számontartják?

 

Varsányi Anna: – Nyolc év alatt a kilencedik.

 

– Hogy született az Esküvő után?

 

Szilágyi Annamária: – Anna ontja magából a darabokat, sok van neki készen, majd miután elkészül eggyel, közli, hogy soha többet nem ír, mert kifogyott az ötletekből, majd két hét után jön, hogy „arra gondoltam…”, és előáll a következővel. Van persze olyan is köztük, ami nem kerül be a repertoárba, mert annyira meredek a témája.

 

– Írás közben maga előtt látja a városháza udvarát és színész kollégáit, akikre a szerepeket formálja?

 

V. A.: – Általában nem emberekre írok, hanem történeteket mondok el. Ezért előfordult már, hogy Annamari azt a szerepet is magára rántotta, ami nem neki szólt. Például az Ünnepben, ahol odaírtam, hogy az a bizonyos szereplő hatvanéves, pedig Annamari akkor még csak negyvenhárom volt.

 

Sz. A.: – Megtetszett, és ki játszotta volna el, ha nem én? Kihúztuk az életkort, nem volt jelentősége. Anna darabjai, amiket első kézből elolvashatok frissen, ropogósan, annyira magával ragadóak, hogy mindig el akarok benne valamit játszani, így kénytelen vagyok magamra rántani a szerepeket. Mi nem rendezői színházat csinálunk, hanem a szövegre és a színészi játékra koncentrálunk.  

 

– Közeli barátként Annamari bepillanthat az írás folyamatába is?

 

V. A.: – Nem, csak a végén. Fontos természetesen, hogy olyanok fogalmazzanak meg kritikát, akiknek számít a véleménye. Ezért elküldöm a mesteremnek, Annamarinak és még pár embernek, de csak a végén.

 

 

Sz. A.: – Szoktam javaslatokat tenni, ezeket kiértékeljük, de akkor már kész a mű, ez normális dramaturgiai munka. Együtt szoktuk utána kiokoskodni, kiket kérünk fel a szerepekre.  

 

– Kik a mostani játszótársak?

 

Sz. A.: – Fekete Gizi az anyós. Végtelen boldogok vagyunk, hogy beszállt a produkcióba. Kárász Zénó a férjem, a lányom Csorba Kata, a vőlegény pedig Rédei Roland.  

 

V. A.: – Annamari játszik és rendez, én írok, de a látványt és a kreatív anyagokat is én rakom össze.  

 

Sz. A.: – Az első három évben mindent magunk csináltunk, de aztán beláttuk, kell a segítség, mert mi néha elveszünk a részletekben. Akkor csatlakozott hozzánk súgóként Almási Gyöngyi, asszisztensként Kerek Mónika, fodrászként pedig Tolmacsov Dóra.

 

– Mennyire nehéz egyszerre játszani és rendezni?  

 

Sz. A.: – Nem érzem a súlyát, bár ez lehet, hogy nagyképűen hangzik. Mert házon belül is így dolgozom a színpadon. Van olyan, hogy a rendezőnek nincs ötlete, és a színésznek kell hozni valamit. Sok rendező kéri, hogy te valamit csináljál, és majd ahhoz képest fogunk dolgozni. Az a nehézsége azért megvan, hogy két dologra kell koncentrálni. A múltkor össze is nevettünk Gizivel: benne voltam egy jelenetben, közben néztem, hogy ki mit csinál, emiatt elfelejtettem megszólalni, és Gizi megjegyezte, „látszik rajtad, hogy most rendezel”. Nem tudom, lehet, hogy ez egy velem született képesség, de nem érzem, hogy hú, micsoda rendező vagyok. Azt érzem, hogy kreatív ember vagyok jó ötletekkel, amik megvalósulnak.  

 

– Mi történik a darabban Esküvő után?

 

Sz. A: – Hajnali két óra, fél három körül járunk, ekkortájt van az a maligánfok, amikor kibukik minden. Főleg akkor, ha az örömapának és a vőlegénynek konkrét terve van, mit kellene beadni a csajoknak, és úgy érzik, eljött a megfelelő pillanat. Hiszen ha nagyon fáradt az ember, akkor olyanra is rábólint, amire máskor nem tenné. A számításuk azonban nem jön be.  

 

V. A.: – Családi titkok bukkannak elő, mégpedig igen vastagon.

 

– Nekünk, nézőknek pörgősnek tűnt a színházi évad. Maradt még energiájuk a nyári munkára?

 

V. A.: – Épp ez az, hogy sokkal több az energiánk meg a kreativitásunk, mint amire szükség volt.  

 

Sz. A.: – Bőven, a színházban csak két kicsi szerepet kaptam.

 

– Milyen a városháza udvarán játszani forró estéken jelmezben?

 

Sz. A.: – A lányok csinosak, és bár a fiúk is, ők a hajnali órára való tekintettel lazíthatnak a nyakkendőjükön. Egyébként nagyon szeretünk ott játszani, gyönyörű a belső udvar, így díszletfalak sem kellenek. A tapasztalatok alapján viszont mikroportokat használunk majd, hogy mindenki jól hallja az intimebb pillanatokat is.  

 

– Enni, inni is fognak, mint az Ünnep című darabban?

 

Sz. A.: – Nem, nem. Ott folyamatosan ettünk, ehhez az kellett, hogy mindenki süssön-főzzön, én a levest, Anna a fasírtot, Mónika anyukája a töltött káposztát, utána az elpakolás, a takarítás nem volt egyszerű.

 

V. A.: – Soha többet nem írok olyan darabot, amiben ennyit esznek.

 

– Hogyan él tovább a darab?

 

Sz. A.: – Van már két felkérésünk, ahová látatlanban elhívtak, hiszen ismerik a munkásságunkat, Algyőn és Kiszomboron játsszuk majd. Célunk is a továbbjátszás, mert a belefektetett energia és a végeredmény három esténél többre érdemes.