Erő, ellenerő – Unger Anna jegyzete

A kormány állítólag kifizeti az érintett diákok Erasmus-ösztöndíját, ha az Európai Unió tényleg felfüggeszti az uniós oktatási és kutatási programokhoz való hozzáférést az ellopott („modellváltó”) egyetemektől. Ez a minimum, tegyük hozzá, ha már egyszer a kárt is maga a kormány és parlamenti többsége okozta.
Unger Anna

2023. január 13. 12:40

Erő, ellenerő – Unger Anna jegyzete

Nem, nem az EU vette el ezt a pénzt a magyar egyetemektől, ezt nem lehet elég sokszor elmondani. Alighanem belső kutatásaik azt mutathatják, hogy a lakosság – és az érintett diákok – jelentős része a kormányt teszi felelőssé az uniós programokból való felfüggesztésért, így kénytelenek valahogy kimenekülni ebből.

 

De ez az egész történet messze nem csak a csereprogramokban részt venni kívánó diákok jövőjéről szól. A magyar felsőoktatásban dolgozók EU-s kutatási terveit nyírta ki a kormánytöbbség, amikor „modellváltás” címén a magyar felsőoktatás privatizálásába kezdett. Azok az oktatók és kutatók, akik az ellopott egyetemeken most uniós finanszírozású projektek tervein dolgoznak, akik nemzetközi konzorciumi részvételeket terveznek, Jean Monnet-programra pályáznak, vagy épp Marie Skłodowska-Curie-kutatót fogadnának, valószínűleg kétségbeesetten figyelik a fejleményeket.

 

  • A kár, amit a kormány okozott, aligha megbecsülhető: hiszen ki tudja, akar-e pályázni egy konzorcium olyan taggal, akinek majd az EU nem utal egy eurocentet sem, vagyis a kutatás megvalósíthatósága kerül veszélybe?
  • Vajon bevállalják-e ezt a kockázatot mindazok, akik most az ellopott egyetemeken dolgozó kollégákkal terveztek nemzetközi kutatási programokra pályázni, projektet indítani?

 

Az Európai Uniónak, úgy tűnik, tizenkét év kellett ahhoz, hogy megértse, hogyan működik az Orbán-rendszer és mi a leggyengébb pontja. Felesleges ezt misztifikálni Boston politics-értelmezéssel, nemzeti konzervativizmussal és hasonlókkal.

 

Az Orbán-rendszer lényege, hogy az abszolút hatalom birtokában azt csinálok, amit akarok, attól és azt veszek el, amit akarok, mert a kétharmados parlamenti többség máról holnapra bármit – tényleg bármit – megszavaz nekem, még akár azt is, hogy szavaznia se kelljen (rendeleti kormányzás). Az én akaratom az egyetlen, nincs, nem lehet velem szemben semmilyen kontroll vagy korlát, se autonóm, azaz az én érdekeimen kívül – vagy helyett – más érdekeket figyelembe vevő, azokat követő intézmény.

 

Ez a rendszer hosszú éveken át tudatosan játszotta ki az uniós intézményrendszert és az uniós jogot, tudván, hogy a nem épp egyszerű közösségi döntéshozatali rendszerben évekbe telik, amíg egy-egy hazai politikai–jogi lépésnek látható következményei lesznek. A rengeteg jogellenes piactorzító vagy jogállamisággal ellentétes szabályozásról ugyan évekkel később az Európai Bíróság rendre kimondta, hogy azok ellentétesek az uniós joggal, esetenként hatalmas kártérítési kötelezettséget róva ránk (hiszen ezeket mindig mi, az adófizetők álljuk), de az eredmény mi lett?

  • Átalakított utalvány-piac,
  • átalakított közmű-piac,
  • átalakított hirdetési piac,
  • stabilitásában és függetlenségében megrendült bírósági rendszer.

 

A haszon besöpörve, a cehet állja más. Úgy tűnik, hogy az EU politikai és bürokratikus apparátusa mostanra értette meg ezt a működésmódot. Hogy itt nem arról van szó, hogy szegény magyar kormány, jaj, hát nem volt tisztában a közösségi jog egyes elemeivel, ezért véletlenül valami jogellenes dolgot sikerült beleírni egyik vagy másik jogszabályba, most éppen az egyetemek privatizálása kapcsán a teljesen átláthatatlan gazdálkodási szabályokra és a kuratóriumi tagokra vonatkozóan.

 

Így akarom – mondja Orbán.

De nem a mi pénzünkből – mondja az EU.

De nekem van hatalmam Magyarországon – replikázik Orbán.

Akkor oldd meg magad, mi erre nem adunk – jön a válasz.

 

Bármennyire szomorú is, más kontrollja ennek a rendszernek, nagyon úgy tűnik, nincsen. Amikor a NER épp rámozdul egy ágazatra, intézményre, menetrendszerint jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor a megtámadottak garanciákat kérnek arra, hogy azért nem fogják teljesen kicsinálni őket. De egy kétharmados hatalom garanciát csak magának ad – másra nincs szüksége. Ezért nincs igazán értelme ígéreteket, garanciákat kérni autonómia tiszteletben tartására, függetlenségre, megfelelő finanszírozásra, bármire. Hiszen pont a garancia kérése mutatja, hogy más kapaszkodó, ellensúly nincs, mint az einstandoló ígérete, hogy többet nem lesz einstand.

 

Az EU, tizenkét hosszú év után, végre megérteni látszik azt az alapvető leckét, hogy hatalomnak csak hatalom lehet az ellensúlya. Talán végre megtanulhatnánk mi is.