Elveszni a gyermeki psziché labirintusában – Csomán Sándor ajánlja a C’mon C’mon filmdrámát

Narratív alapvetésnek tekinthető, hogy a főhős egy film végére A-ból a különböző külső hatásoknak köszönhetően jut el B-be, amely két síkon történik egyszerre: egyrészt a cselekmény tér és időszerkezetében (fizikai sík), másrészt a protagonista jellemrajzában, azaz a mentális síkon. A két pont között szerzett tapasztalat fokozatosan formálja át a főszereplőt, építi annak személyiségét és végül – ha minden jól megy – a film végére megszületik az „újember”, aki képes levonni a megfelelő következtetéseket és meghaladja az „óembert”. Ehhez a klasszikus hollywoodi elbeszélésformulához nyúl vissza legújabb mozijában Mike Mills, aki a 20. századi nők után a C’mon C’mon-ban szintén a szülői lét magasságaival és mélységeivel foglalkozik, ezúttal a nagybácsi–unokaöcs relációban.
Csomán Sándor

2022. április 14. 13:38

Elveszni a gyermeki psziché
labirintusában – Csomán Sándor ajánlja a C’mon C’mon
filmdrámát

Johnny (Joaquin Phoenix) Amerikát járva készít interjúkat, amikben az élet alapvető kérdéseiről osztják meg gondolataikat gyerekek. Testvére (Gabi Hoffmann) hívására azonban Los Angelesbe kell utaznia vigyázni a kis Jesse-re (Woody Norman), mivel Viv férjének (Scoot McNairy) mentális állapota romlik. Az elsőre pár naposnak megbeszélt utazás hosszabbra nyúlik, ezért Johnny magával viszi Jesse-t New Yorkba (később aztán New Orleansba is), ahol folytatnia kell munkáját. Az idő múlásával a két karakter között különleges kötelék alakul ki, ami Johnnyt arra készteti, hogy mind testvérével való viszonyát, mind válását, mind anyja elvesztését átértékelve felszabaduljon a múlt nyomasztó terheitől, amikkel egészen eddig képtelen volt szembenézni.

 

A C’mon C’mon igazából Johnny fejlődéstörténete: ugyan munkájából adódóan állandóan gyerekek veszik körül, a kommunikáció mindig egyoldalú. Ő kérdez, míg az alanyok válaszolnak – ezek a szegmensek nem színészekkel, hanem ténylegesen az adott városban élő fiatalokkal készült valós interjúk – hagyja őket kibontakozni, feladata „mindössze” annyi, hogy beszélteti őket.

 

Életében először a szerepek felcserélődnek: Jesse pár órán belül felismeri Johnny gyenge pontjait, kérdéseivel a legérzékenyebb pontokra tapint. Joaquin Phoenix karakterének rövid úton világossá válik, hogy azok a módszerek, amiket eddig alkalmazott gyerekeknél, az Jesse esetében hatástalan, hiszen ahhoz, hogy a fiú partnerként kezelje először Johnnynak kell beengednie őt életének legféltettebb, eddig konzekvensen elfojtott zugaiba.

 

 

Kapcsolatuk három fő stáción megy keresztül, amik között az általuk bejárt három város jelenti a határvonalat.

  • Los Angelesben ismerkednek meg: míg Johnny kezdetben óvatosan próbálja megközelíteni unokaöcsét, addig Jesse in medias res behúzza őt saját világába (például az első reggelen ordít az opera a nappaliból, majd árva gyereknek tetteti magát esténként, akit be kell fogadni) teljesen kizökkentve nagybátyját komfortzónájából. Ahogy Johnny munkájába, úgy Jesse a szerepjátékokba menekül problémái elől: a fiúnak az iskolában nincsenek barátai, mindenki túl furcsának, túl elvontnak tartja, egyedül édesanyja képes megérteni. Különleges szövetségük abban áll, hogy csak egymásra számíthatnak, hiszen Paul mentális betegsége miatt nincs velük, Johnny pedig egy régebbi sérelem miatt nagyon keveset beszél Vivvel. Szokatlan, közös szokásaik védőhálóként palástolják el mindazt a fájdalmat, amit a mindennapokban éreznek a család harmadik tagjának hiányától.
  • Az ismerkedés fázisát New York City és a viharzás váltja fel. Jesse egyre jobban feszegeti a határokat, amivel párhuzamosan Johnny bizonytalanná válik saját szerepében alkalmasságában. Közös utazásuk válaszút elé kerül, mindkettejüknek egyértelművé válik, hogy viszonyuk fenntartása érdekében változniuk kell.
  • Végül New Orleans a már szétválaszthatatlan kötelék kialakulását jelöli. Itt hangzik el a film tételmondata is: nem fogsz emlékezni szinte semmire az utunkból, de én majd mindenre emlékeztetni foglak életed során.

Ami a gyereknek egy homályos, illékony foszlány marad, addig Johnny tudatában minden közös élmény annak teljességében él tovább: a gyereknek eddig a kedves interjúalanyt testesítette meg, azonban Jesse új távlatokat nyit számára.

 

A gyerekek furcsák, irracionálisak, elevenek, sokszor idegesítőek, közelségük pedig bizonyos periódusokban pokoli teherként manifesztálódik. Azonban ezzel párhuzamosan őszinték, kreatívak, nyitottak és legfőképp csodálatosak a maguk módján. Joaquin Phoenix karaktere – tudta nélkül – egy olyan érzelmi hullámvasútra vált jegyet, ami során a szülői lét legmélyebb aspektusaiba kap betekintést – eddig is a gyerekek lélektanát kutatta azonban egyetlen személyes interjú sem mérhető össze azzal az intimitással, amit Jesse mellett tapasztal meg.

 

 

A film szentimentális, azonban egy pillanatra sem hajlik át giccsbe, ugyanis a rendező (akinek saját gyermeke inspirálta a történet bizonyos szegmenseit) a legapróbb rezdüléseket is önmaguk természetességében ragadja meg. Minden jelenetnek sajátos dinamikája van: vagy Jesse-ről, vagy Johnnyról mondanak el valami fontosat, miközben szituációról-szituációra nőnek egymás fejére. Ehhez Joaquin Phoenix és Woody Norman fantasztikus alakításaira volt szükség, akik többnyire csak a jelenet irányát tudva vitték tökéletesen vászonra a nagybácsi és unokaöcs kölcsönös egymásra találásának tanulságos történetét.

 

A C’mon C’mon kis költségvetésű, ám annál nagyobb erejű dráma a folyamatosan hullámzó szülő–gyermek kapcsolatról, ami arra biztat, hogy nehézségeink szőnyeg alá söprése helyett engedjünk teret azok feldolgozására, ezzel megadva a lehetőséget egy új, teljesebb kezdetre.