Pályaorientációs napot – szörnyű kifejezés, de ezt használjuk – rendeztek nemrég az egyik szegedi gimnáziumban, aminek nyilvánvaló célja, hogy segítséget nyújtsanak a tizenegyedikes diákoknak abban, mit tanuljanak az érettségi után. Vagyis nem annyira arra a kérdésre keresik e napon a választ a tanulók, a tanárok és a meghívott felsőoktatási intézmények, hogy hol tanuljanak a leendő egyetemisták, hanem inkább arra, mivé képezzék magukat. Abból persze különösebb titkot nem csinál egyetlen meghívott egyetem sem, hogy legalább részben toborzásnak is tartja az ilyen eseményen való részvételét. Teljes joggal, teszem hozzá.

Nagy erőkkel megjelent a szegedi egyetem is az említett napon, de bőséges volt a jelenlét a konkurenciából is. Nem szeretnék elveszni a pályaorientációs nap szervezési részleteiben.

Nem akarok igazságtalan lenni, de számomra ez a tény azt üzeni, hogy a gyerekeink nem akarnak abban az országban élni, amit mi, felnőttek közösen létrehoztunk. Hogy ebben kinek mekkora a felelőssége, az külön vita tárgya volna, amit nem itt nyitnék meg. A döbbenet, a szomorúság és a tehetetlenség érzése kerülget. Úgy érzem magam, mint akinek a mellkasára léptek. Aztán arra gondolok, hogy az elmúlt évtized politikája, a kialakult közállapotok egyenesen vezettek el oda, ahol most tartunk. Ha tetszik, nincs ebben semmi meglepetés – töprengek magamban, és közben nem tudok mit kezdeni a magam döbbenetével, mert ez az érzés mégis a meglepettségből fakadhat, miközben... Hagyjuk.

Egy ország mindennapjait olyan szinten befolyásolja a politika, ami akarva-akaratlanul afféle döntéseket érint, mint egy tizennyolc éves fiatal esetében azt: érettségije után menjen, vagy maradjon a hazájában. Egyre többen döntenek úgy: mennek. Nem kérnek abból, ami itt folyik. Már nem tudok velük vitatkozni, és közben azt gondolom, hogy a szülők nem azért nevelték a gyerekeiket, adtak meg nekik minden elérhető jót, íratták a legjobb iskolákba, fizették a különórák tetemes költségét, hogy tizennyolc évesen „elveszítsék” őket. Mert aki Dániában lesz egyetemista, a család számára kicsit elveszett. Nem pusztán azért, mert Koppenhágából nem olyan gyorsan és olcsón lehet hazajönni, mint Budapestről. Ezen túlmenően mindazok, akik megtapasztalták egy nyugati jóléti ország mindennapjait, a dolgok ottani zörejtelen, szabályos működését, nem fognak visszavágyni egy olyan, bizonyos kaszt számára fenntartott előjogokat érvényesítő társadalomba, amelyet kisebb megszorításokkal, mégis lényegi elemeire összpontosítva leginkább feudálisnak neveznék.

Az utolsó rendelkezésre álló statisztika szerint 2019-ben, tehát a Covid előtt tizenötezer hazai érettségiző adta be jelentkezését külföldi egyetemekre. Kiugróan magas szám, mert egy, a szegedinél nem sokkal kisebb magyarországi egyetem teljes hallgatói létszámával azonos. Nyilván ők és az utánuk külföldre távozók nagyon hiányoznak a hazai felsőoktatásból, amit nem intézhetünk el azzal, hogy ez a magyar egyetemek gondja. Sokkal több annál. Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy az elmúlt évtizedben közel hatszázezer honfitársunk „lábával szavazott”, amikor úgy döntött, külföldön vállal munkát, miként amellett sem, hogy az elmúlt két évtizedben tavaly született a legkevesebb gyermek Magyarországon.

Nyitóképünk Szabó Luca illusztrációja, az SZTE TTIK idei nyílt napján készült.