„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Ragályi Elemér, rövid ideig tartó, méltósággal viselt betegségben, a mai napon elhunyt. Kérjük mind a közvéleményt, mind a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a család gyászát” – tudatta a Kossuth- és Balázs Béla-díjas, világhírű operatőr halálhírét a Telex szerkesztőségével a család. 

Ragályi Elemér Rákosligeten született 1939. április 18-án, édesapja azt szerette volna, ha jogász lesz, ő mégis színésznek és operatőrnek jelentkezett az érettségi után. Miután felvételi vizsgája nem sikerült, 1957-től a Mafilm stúdiójában volt világosító, laboráns, segédoperatőr és felvételvezető. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végül 1968-ban szerzett operatőri diplomát. 

Operatőrként olyan nagy hatású filmekben dolgozott, mint a Régi idők focija, a Kakuk Marci, a Bástyasétány 74, a Talpuk alatt fütyül a szél, a Szabadíts meg a gonosztól, a Ripacsok, a Dögkeselyű, a Miss Arizona, a Csók, anyu!, A nagy generáció, vagy a Herkulesfürdői emlék. 

1991-ben, Xavier Koller svájci rendezővel készített filmjéért, A remény útjáért a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj sikerében is osztozott. Az Emmy-díj nyertes Raszputyin című filmnek is ő volt az operatőre 1996-ban – írja a Telex.

Ragályi Elemér többször járt Szegeden, 2005-ben első nagyjátékfilm-rendezését, a görög-magyar koprodukcióban készült Csudafilmet nagy sikerű díszbemutatón vetítették a Belvárosi moziban. Akkor beszélgettünk arról, hogy Zsigmond Vilmostól Koltai Lajoson át Kardos Sándorig előbb-utóbb minden jelentős operatőr rendezőként is bemutatkozik. 

„Ennek mélyek a gyökerei Európában, és különösképpen Magyarországon. Én Herskó János osztályába jártam a főiskolán, akkoriban az volt a trend, hogy az operatőrök az első két évet együtt végezték a rendezőkkel. Abból a megfontolásból, hogy nem lehet szétválasztani a kettőt. Nem rendezők és operatőrök vannak, hanem filmcsinálók, csak az egyik szakember a kamera mögött áll, a másik pedig nem. Egész operatőri pályafutásom annak jegyében zajlott, hogy kicsit kiterjesszem a feladatkörömet, és beleszóljak a rendezők dolgába” – fogalmazott akkor Ragályi, aki szerint nem mindenhol örültek ennek, ami Magyarországon természetes volt. 

„Nagyon sokszor dolgoztam első filmes rendezőkkel – ilyenkor elkerülhetetlenül segítenem kellett. Amikor elkezdtem amerikai filmeket készíteni, hihetetlenül pofára estem, ugyanis számomra természetes dolognak tűnt, hogy szóljak, ha valami nem tetszik. Ha az egyik szereplő rossz felől jött be, vagy a színész valamit rosszul játszott, nem rejtettem véka alá a véleményemet. Egészen más ott a hierarchia, így sokszor leteremtettek, kellemetlen helyzetekbe kerültem. Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy finoman kell becserkésznem a rendezőket, óvatosan próbáltam tanácsokat osztogatni.  

A  Csudafilm megszületéséről elárulta: „Az utóbbi tíz évben folyton kacérkodtam a gondolattal, hogy saját filmet kellene csinálnom. Vártam a csodára, hogy elém kerül az a forgatókönyv, regény vagy novella, amin keresztül mindent meg tudok mutatni a világról, amit operatőrként az elmúlt harminc évben megtanultam, és amit csak én tudok. Ez a csoda sajnos nem esett meg velem. Az viszont igen, hogy lehetőséget kaptam egy film elkészítésére. Úgy éreztem, nem szabad elengednem ezt a lehetőséget, mert előbb-utóbb már se testi, se szellemi energiáim nem lesznek elegendőek hozzá. Természetellenesnek tartom a közönségfilm és a művészfilm szétválasztását. Megkérdezte tőlem valaki: Annak ellenére, hogy a Csudafilm közönségfilm, képvisel értékeket is? Visszakérdezhetnék: a Casablanca közönségfilm vagy művészfilm? Számomra csak jó és rossz filmek vannak. A Csudafilm csak kis feladatot próbál magára vállalni: másfél órányi kellemes, kulturált szórakozást szeretne adni a nézőknek. Nincs teli világmegváltó gondolatokkal, de ha az emberek azt mondják: teljesen megfeledkeztünk a bajainkról, tudtunk nevetni rajta, megmelengette a szívünket, szólunk a szomszédnak is, nézze meg, mert helyes kis történet – akkor én már boldog leszek.”

Oscar-díjas kollégája, Zsigmond Vilmos mindig a fény és az árnyék viszonyát, azaz a világítás fontosságát szokta hangsúlyozni az operatőr munkájában. Ragályi erre azt mondta: „Egyetértek Vilivel abban, hogy 

a mesterségünk legfontosabb eleme a világítás. Persze sok minden más is kell hozzá: kompozíciós készség, a sok emberrel való együttműködés képessége, fexibilitás, diplomáciai érzék, kommunikációs készség. 

Hiába jó operatőr valaki, ha nem tudja verbálisan is artikulálni mindazt, amit meg szeretne csinálni. Nem lehet kukának lenni. Nekem is sokáig tartott megtanulnom beszélni. Már az első filmemnél is pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni, de nem voltak érveim és ellenérveim, ha valamilyen rossz ötletet próbáltak rám erőltetni. 

Ha egy sztárnak nem felel meg az operatőr, akkor egy rossz mondatáért úgy rúgatja ki forgatás közben, hogy a lába sem éri a földet. A színészek félnek átadni az arcukat egy idegennek, hiszen számukra az a siker, a karrier záloga. Kaptam én is  kemény leckéket.”