Életre halálra – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. június 08. 13:22

Életre halálra – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit, a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

 

Bill Shankley

 

Az átlagmagyar újra átnézte a boltból elhozott blokkot. Osztott, szorzott, gyököt vont, fejcsóválva próbálta kiszámolni a végeredményt. Lehangoló. Ez járt a fejében és tudta, hogy ez még csak a kezdet. Az árak, a legalapvetőbb élelmiszerek árai már nem is az egekben, hanem valahol a Jupiter és a Szaturnusz között kóvályogtak. Nem voltak illúziói, amikor a kormány osztogatásáról olvasott még a választások előtt.

 

Pontosan tudta, hogy ennek meg lesz a böjtje.

Hát tessék, most aztán elkezdhetünk vakarózni, ha jövőt épít, de nem csak ő, hanem a kormány is, hogy majd honnan, milyen forrásból pótolja a szavazatok megvásárlását. Hülye világot élünk. Valahogy nem így képzelte az öregkor előszobáját. Azt gondolta, beevez a maga kis kezdetleges ladikjával egy csendes öbölbe, és nagyobb izgalmak, rémisztő félelmek és folyamatos aggódás nélkül éldegél.

 

Éldegél a saját kis tempójában.

A saját kis álmai, vágyai közepette. De visszafogottak voltak ezek az álmok és vágyak. Néhány szeretetmorzsa, egy-két jó szó, finom bor, a csekkek gond nélküli befizetése, ilyesmi. És persze a futball, amit gyerekkora óta rajongásig szeret, a futball, ami a nézhetetlen, egyre idegesítőbb tévéműsorok között szinte egyetlen szórakozást kínált neki.

Az átlagmagyar csinált egy fröccsöt magának, zamatos olaszrizlingbe került a sok-sok vidáman ugrabugráló buborék, és amikor felhörpintette, már kapcsolta is be a tévét, mert kezdődött a meccs.

 

A meccs, amely több volt, sokkal több, mint valamiféle sportélmény.

 

Az ukránok játszottak világbajnoki selejtezőt Skóciában. Az ukrán válogatott tagjai, akiknek a többsége hónapok óta nem léphetett pályára – mert már pálya sem volt. Az átlagmagyar megdöbbenve nézte a képsorokat. Ilyet még nem látott. A mindig vehemens, fanatikus skótok ukrán zászlókat emeltek a magasba a lelátón. Az ellenfél lobogóját. Nem fütyültek, nem szentségeltek, nem szólaltak meg gyalázkodó rigmusok – szeretettel fogadták a sorsdöntő meccsen Glasgow-ba érkezett riválist. Hihetetlen látvány volt ez. A futballtörténelem megismételhetetlen pillanatai. És amikor megszólalt az ukrán himnusz, a zsúfolásig telt Hampden Parkban, a kamera mutatta a nézőteret, mutatta a hazai drukkereket, a könnyeikkel küzdő, meghatott skótokat, az olykor zokogó és hol a pályát, hol az égboltot figyelő ukránokat.

 

Az átlagmagyart felkavarta az élmény.

Soha nem hitte volna, hogy a liverpooli legenda, a zseniális szakvezető Bill Shankley kultikus mondatai a futballról, és arról, hogy ez a gyönyörű sportág néha valóban több mint élet-halál kérdése – egyszer új értelmet nyernek.

 

Új, és félelmetes értelmet. Mert Ukrajna valóban az életéért küzd, képletesen a zöld gyepen is, de a hétköznapok valóságában, a rémisztő hétköznapok valóságában, az utcán, a házak között, kint a mezőn, minden talpalatnyi földterületen.

 

Otthon a hazáért, a szabadságért.

 

Az átlagmagyarnak fogalma sem lehetett róla, hogy mi az igazság. És hogy egyáltalán van-e bármiféle igazság az orosz–ukrán konfliktusban. Félinformációk jutottak el hozzá, az ukrán hétköznapokról, a létező nacionalizmusról, az oroszok, az ott élő oroszok esetleges üldözéséről. Ha így is volt, az sem lehet indok háborúra.

 

Egyre gyilkosabb háborúra.

 

Az agresszor egyértelműen Oroszország.

 

Bármilyen propagandát is nyomnak itthon, vagy szerte a világban a Putyinnal szimpatizálók.

 

Az átlagmagyarnak hányingere volt az egésztől. A sokkoló képsoroktól, amik a harctéren készültek. A felrobbantott tankokról, a szétlőtt házakról, az utcán heverő holttestekről. Nincs az az ideológia, amely ilyen vérontást legalizálhat. Azt sem értette, hogyan tudnak Magyarországon ilyen sokan szimpatizálni az oroszokkal, mert ha nem is élte át, de rengeteget olvasott a kanos, büdös muszkákról, akik lányok-asszonyok ruháját tépték le lihegve – felszabadítás címen. És 1956-ban is ugyanez a vörös hadsereg gyilkolta a magyart szenvtelenül, kíméletlenül.

Ment a meccs, és a két csapat a skót és az ukrán egymásnak feszült. Az ukránok az életükért küzdöttek, a győzelemért, a továbbjutásért, hogy esélyt kapjanak egy újabb Wales elleni csatára, ahol majd esetlegesen kiharcolhatják a novemberi Katarban rendezendő világbajnokságon való részvételt.

 

Életre-halálra.

 

Az átlagmagyar felhörpintett még két fröccsöt, mert a szavak a sportban és a politikában oly könnyen elsütött, hangoztatott szavak ezúttal egészen más értelmet nyertek.

 

Az életükért küzdő ukránok.

Sokszor olvasta ezt a különböző lapokban, és gyerekként tán még át is élte ezt a szurkolói hevületet. Soha nem felejti el azt a magyar–svéd meccset 1973-ból. Akkor mondogatta azt neki a HÉV-en ücsörögve a nála néhány évvel idősebb szomszéd, hogy ez most dráma lesz, igazi dráma a Népstadionban. És ő érzékelte a felfokozott hangulatot a telt házas Népstadionban, érzékelte a szenvedélyt, meglett férfiak mámorát, ahogy kettő–egyes svéd vezetés után három–kettőre fordított a magyar csapat. A győzelem ott és akkor világbajnoki részvételt jelentett volna. Tizennégy perc volt hátra, ezer meg ezer piros-fehér-zöld lobogóba kapott bele a szél, a hangorkán talán még a Bécsi Mariahilferstrassén is hallatszott – Budapest és Magyarország üzent a világnak, hogy a fiúk itt most az életükért küzdenek. Az életükért, a hazájukért. Tizennégy perc volt hátra, és Ralf Edström az a langaléta svéd kapura fejelte a lasztit, Bicskei Berci a magyar válogatott kapusa szinte térdre rogyott és nem tudott hárítani.

 

Az átlagmagyar szinte belehalt abba a kiesést jelentő döntetlenbe.

De mit érezhettek a glasgow-i stadion lelátóján az ukránok? És lent a pályán a Hampden Park üdezöld gyepén a játékosok? Jarmolenko, és a többiek? Mit érezhettek, hogy ők ott, távol a hazától Ukrajnáért küzdenek, miközben otthon honfitársaik ugyanezt teszik fegyverrel a kézben, fegyverrel, Molotov-koktéllal, késsel, baltával, furkósbottal.

Életre-halálra.

 

Az átlagmagyar egyre jobban szurkolt az ukránoknak. Önkéntelenül, izgatottan, és amikor azok megszerezték a vezetést, szinte felpattant, felugrott a székből. Vajon Kijevben, Odesszában, a már csak térképen létező Mariupolban látják-e, tudják-e, hogy győzött a csapat? És nyújthat-e bármiféle vigaszt számukra a háború borzalmai közepette a futballsiker?

 

Hülye, felfordult, megbolondult világ ez.

Néhány nappal később a továbbjutott ukránok Walesben játszottak valóban sorsdöntő mérkőzést, és szenvedtek egygólos vereséget. A labda saját játékosuk fejéről pattant a hálóba, ez okozta a kiesésüket. Ez okozta a vesztüket.

 

A kamera mutatta a síró zokogó ukrán futballistákat, de mutatta azt is, hogy az örömmámorban lévő walesiek tapsolják, éljenzik, agyonszeretik őket. Hogy mellettük vannak, mert a világ nagy része mellettük van.

A világ nagy része – a háború ellen van.

 

Bármiféle háború ellen.

 

Mert az öldöklés, a gyerekek, nők, ártatlan emberek, sőt katonák halálát nem lehet megmagyarázni. A XXI. században csak egy őrült elme hajszolhatja bele a világot ebbe.

 

És a mi kormányunk asszisztál ehhez. Felmenti az agresszort, és miközben üres frázisokat puffogtat, látszólag tiltakozik a háború ellen, a háttérben vétóz, és odadörgölőzik.

 

Az átlagmagyar megfogadta, hogy nem néz híradót, nem olvas híreket. De a futballmeccsre kapcsol, akkor is leönti őt mint egy vödör hideg vízzel – a valóság.

 

A valóság, ami Bill Shankley szavainál sokkalta véresebb.

 

Az életre-halálra megvívott csatának soha, de soha nem lehet igazi győztese.