Egymondatos bekezdések a román lágerek poklából – Bak Róbert ajánlja Visky András életregényét, a Kitelepítést

Bak Róbert

2022. szeptember 24. 09:25

Egymondatos bekezdések a román
lágerek poklából – Bak Róbert ajánlja Visky András
életregényét, a Kitelepítést

A kimondottan izgalmasnak ígérkező őszi magyar újdonságok közül az 1957-es születésű, meglehetősen sokoldalú (költő, író, dramaturg, egyetemi tanár) Visky András első, és főleg nem mindennapi témája miatt különösen érdekesnek tűnő regényével, a Kitelepítéssel kezdtem, amely egy olyan világot mutat be, amelyet alig-alig ismerhet a hazai olvasóközönség. Ez a világ pedig nem más, mint a romániai lágerek pokla, amelyet bizony sok magyarnak is el kellett szenvednie.

 

Visky András édesapját, a környékükön jól ismert és köztiszteletben álló református lelkészt 1958-ban 22 évnyi börtönbüntetésre ítélte a román állam, és mivel a hatóság álláspontja szerint ezután nem csak felesége, de mind a hét közös gyermekük is (köztük az alig kétéves András) tovább folytatták a politikai propagandát, ezért őket pedig teljes vagyonelkobzás mellett kitelepítették előbb a hírhedt răchitoasai, majd annak felszámolása után a latesti-i lágerbe. Az ő sorsukról szól az elképesztő gyerekkorára visszaemlékező szerző életregénye.

 

„az átirat indoklása nem hagy kétséget afelől, hogy a népi demokráciára veszélyes propagandát Anyánk mellett Ferenc, 11 éves, István, 10 éves, Pál, 9 éves, Lídia, 9 éves, Máriamagdolna, 6 éves, Péter, 3 éves és András, 2 éves szervezik és fejtik ki”

 

Bár a mű három mottóval is rendelkezik, de számomra leginkább a Kertész Imre Sorstalanságából ismert a „koncentrációs táborok boldogsága” motívum a legmeghatározóbb, ugyanis ha a tizenöt éves koráig szabadon élő Köves Gyuri képes volt meglátni a haláltáborok gyilkos őrülete mögött a pillanatnyi boldogságot, akkor a lágerekben öntudatra ébredő András (ne feledjük, alig kétévesen került ide, így a legelső emlékei is innen származnak) esetében ez már nem is lehet különösebb csoda. Pedig a román állam igazán mindent megtett annak érdekében, hogy az eredetileg bánáti sváboknak (és általuk) épített lágerek még az emberség írmagját is kipusztítsák. Hogy mást ne említsek, a răchitoasaiban az emberek „lakhelye” mindössze földbevájt üregeket takart, amelyeket folyamatosan támadott az orosz sztyeppék felől érkező irgalmatlan szél, és ahol természetesen a legtöbben csak ideig-óráig bírták ki. Nos, itt kellett boldogulniuk a gyerekeknek a visszaemlékezés során szinte már mitikusra növő, ám a valóságban igencsak törékeny édesanyjuk, illetve az önként velük tartó lány, Nényu segítségével.

 

 

A Visky által ábrázolt világ bár túlzás nélkül maga a pokol, de a hangsúly mégsem a borzalmakon, hanem az emberi kapcsolatokon – a sok kénytelenül elviselt rosszon túl –, az egymásnak adott csipetnyi jóságon van. Hiszen ezeken a helyeken nem csak a magyar család volt jelen, hanem a korabeli Románia oly sok másik szerencsétlen, megvetett, kiközösített eleme, így a már említett svábok, zsidók, az egykori vasgárdisták hozzátartozói, vagy a rendszerellenes értelmiségiek, akik ha úgy adódott, természetesen segítették is egymást. Az ő történeteik mellett a Biblia is kiemelten fontos szerepet kap, hiszen ez volt az egyetlen könyv, amelyet magukkal vihettek, és ez volt az a könyv, amelyet közösen olvasgathattak, és értelmezhettek.

 

A szerző konstans mód kisbetűvel kezdett, „egymondatos” bekezdésekkel, és rövidebb, alig néhány oldalas fejezetekkel dolgozik, amik többnyire egy-egy emlékképet, egy-egy tábori motívumot ragadnak meg, ám ezek azonban a majd’ félezer oldal alatt sem állnak össze egy nagy egésszé (ez persze érezhetően nem is célja Viskynek), és éppen ezért éreztem úgy, hogy ilyen hosszúság mellett ez a fragmentáltság túl sok, néhol már talán zavaró is. Ám ha ezt a körülményt nem veszem figyelembe, akkor azt tudom mondani, Visky András regénye, a Kitelepítés egy kimondottan fontos kordokumentum egy olyan időszakról, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk, és mint ilyen – természetesen – olvasásra ajánlott.