Azt hiszem, nem túlzás és nem elfogultság kijelenteni, hogy a kortárs izlandi szépirodalom a legizgalmasabbak és legfigyelemfelkeltőbbek között van napjainkban, ám még ennek fényében is kimagasló sikere volt 2016-ban az akkor elsőkönyves Sigríður Hagalín Björnsdóttir hol thrillerbe, hol disztópiába hajló művének, A szigetnek, amely gyakorlatilag az összes létező országban a sikerlisták élmezőnyében tanyázott hónapokig. És bár magam is imádom az izlandi irodalmat (az írónő élettársa, Jón Kalman Stefánsson az egyik legnagyobb kedvencem), de A sziget mindezidáig kimaradt az életemből, így viszont az nem is lehetett kérdés, hogy Björnsdóttir második regényét, a Szent Szót már nem fogom kihagyni.

A Szent Szó egy igazán furcsa és egyedi mű, amely több szálon fut, és amely több nem várt kanyart is vesz az alig 280 oldal alatt, ám éppen ebből kifolyólag számtalan különféle erénye és erőssége van egyszerre, amelyek azonban egy pillanatra sem oltják ki egymást. Björnsdóttir, ahogy az előző művében, úgy itt is zsáneralapokra építkezik (most főleg krimire, de megjelenik egy érdekes sci-fi szál is), ám már a legelejétől érezzük, hogy a könnyedebb műfaji váz komoly súlyt és komoly tartalmat takar.

Történetünk elején értesülünk róla, hogy szinte nyomtalanul eltűnik Edda, a gyönyörű és hihetetlenül népszerű influenszer, Instagram- és Twitter-sztár, aki egyetlen szó nélkül hagyja maga mögött férjét és újszülött gyermekét, ám ennek okát senki sem sejti. Mivel rövidesen az is kiderül, hogy bűncselekmény nem történt, a nő önszántából távozott, testvére, a magának való Einar (bőséges anyai unszolásnak is hála) nem tehet mást, mint hogy utánamenjen New Yorkba, és egymaga próbálja megfejteni a rejtvényt, és megtalálni a lányt. Bár nem igazán kedvelem a krimiket, de azt kell mondanom, hogy már ez a nyomozásos szál – a csetlő-botló, kétméteres szelíd lelkű férfival egy lüktető világvárosban – is kellően magával ragadja az olvasóit (még ha talán a kelleténél gyakrabban is játszik be a véletlen faktor), és mindvégig leköti a figyelmünket, mert szinte mindvégig érthetetlen, hogy miért tesz ilyet egy fiatal, csinos, egészséges, sikeres, szerető családi háttérrel rendelkező ember.

Ami azonban a krimi vonalnál is jobban sikerült, az a szereplők múltjának lassú, váltott nézőpontú bemutatása, mert nemcsak hihetetlenül jól eltalált és könnyedén felvázolt, hihető és fejlődni képes alakokkal találkozunk, de lassacskán egy olyan furcsa, és szinte már groteszk múlt kerekedik ki előttünk, amelyek nemcsak a jelent (és a jövőt) magyarázza meg, de elvezet minket a szigetországi regény gondolati magváig is, nevesül: mennyiben segítette és mennyiben hátráltatta az emberek életét az írásbeliség több ezer évvel ezelőtt való feltalálása, és – Vörösmartyval élve – „ment-e a könyvek által a világ elébb?” Ez így túl soknak, túl elméletinek, vagy egy krimihez nem kapcsolódónak tűnik? Lehet, de Björnsdóttir könyvében gond nélkül belesimul a regény szövetébe, hogy ezen a nem mindennapi kérdésen maga az olvasó is elgondolkozzon – olvasás közben...