Egy távol-keleti karrier kezdete – Bak Róbert ajánlja Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című kötetét

Bak Róbert

2022. szeptember 10. 10:11


        Egy távol-keleti karrier kezdete –
Bak Róbert ajánlja Krasznahorkai László Északról hegy, Délről
tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című kötetét

„Kihalt volt valahogy minden, mintha valahol ünnep lett volna, vagy baj.”

 

Mivel lassan nyakunkon az október, és vele együtt a Nobel-díjak nyerteseinek bejelentése, úgy gondoltam, hogy a díj évek óta egyik legnagyobb esélyesének, Krasznahorkai Lászlónak egyik legszebb és legmagávalragadóbb kötetét, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című művét ajánlom.

 

Ez a meglehetősen különös és egyébként a buddhista kolostorok rituális tájolására utaló címmel megjelent alkotás 2003-ban, kiadása idején igazi mérföldkő volt a szerző életében, ugyanis ezzel a kötetével fordult a szokásos magyar és európai témájú zseniális regényei (a Sátántangó, az Ellenállás melankóliája, valamint a Háború és háború) után a Távol-Kelet felé, és nyitotta meg karrierjének második, talán még az elsőnél is enigmatikusabb, megfoghatatlanabb szakaszát.

 

Az Északról hegy... a lelassulás, az elmélyülés és a világból való kivonulás regénye, és minden embertelensége, pontosabban ember nélkülisége ellenére az egyik legotthonosabb Krasznahorkai-mű. A szerző ebben az alkotásban olyannyira elmozdult a tárgyi és szellemi valóság ábrázolásának irányába, hogy a főszereplőnk, Genji herceg legyengült unokája, akinek botladozó lépteit követhetjük nyomon a Kyoto közelében lévő Fukuine negyedben, bár sokszorosan sem ember (nem lehet ember, hiszen Genji herceg a világ első, immáron több mint ezeréves regényének főszereplője, így a valóságban sohasem létező herceg unokája is maximum egy több száz éves szellem lehet), ám érzékenységével, védtelenségével és figyelmével mégis az emberiség legszebb, legjobb oldalát képviseli.

 

 

Krasznahorkai alkotása sok más mellett a kettőségek regénye: egymáshoz simul itt a múlt és a jelen, a tradíció és a tradíciónélküliség, a természeti és az emberi környezet, az élet és a halál, valamint a pusztítás és a kegyelem.

 

„A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.

Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.

És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.

Leszállt az este.

A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.”

 

A könyvet indító második fejezetben (az első a szerzőre jellemző módon valahol a könyvön kívül, a valóságban lehet) Genji herceg unokája egy hipermodern vasúti kocsiból száll ki egy elhagyatott állomáson egy ősi buddhista kolostor közelében, hiszen célja van; évek, vagy akár évszázadok óta keresi a Száz szép kert című kötetből az utolsót, a legszebbet, de eddig sehol nem akadt a nyomára. És úgy véli, talán ez a teljesen elhagyatott, erősen pusztulófélben lévő hely rejtheti.

 

Az ő útját követhetjük nyomon ezen a szűk másfélszáz oldalon, azt, ahogy bolyong ebben a romjaiban is gyönyörű, ám nagyon is fenyegető óriási kolostorban (az emberi jelenlétre csak egy halálra vert kutya, és vasszegekkel a szemükön keresztül ajtóra szegelt aranyhalak tanúskodnak), és közben rengeteg dolgot megtudhatunk a kolostor építéséről, a szobrok kifaragásáról, illetve a japán kultúráról. És közben végeérhetetlenül kanyarognak azok a legendás Krasznahorkai-hosszúmondatok:

 

„Maga a Buddha is, melyet egykor egy kisgyermeknél nem nagyobb drága kashi tölgyből véstek ki, mozdulatlanul állt odabent az oltár közepére helyezett, különleges védettséget jelentő, belülről is, kívülről is gazdagon aranyozott fadobozában, melyet hátulról egy vékony fallal zártak le, három oldalról viszont finom rácsozattal faragtak meg, hogy beessen rá némi fény, s hogy legalább valamelyest látható legyen, és végül hogy ő maga is tudomást szerezzen a világról, ha onnan hívő egy pillantással keresni akarja. Mozdíthatatlan volt, és nem változott, pontosan ezer éve ugyanazon a ponton állt, mindig a helyén, hajszálra középen a szerfelett biztonságos, aranyozott fadobozban, állt rendíthetetlenül, mindig ugyanabban az öltözetben, mindig a legnemesebb mozdulatba fagyva, és fejének tartásán, szépséges, híres tekintetén se változtatott soha az ezer év alatt: szomorúságában volt valami szívszorítóan finom, valami elmondhatatlanul emelkedett, s fejét a leghatározottabban félrefordította a világ elől. Azt terjesztették róla, hogy azért fordította félre, mert hátranézett, hátra, egy Eikan nevű szerzetesre, akinek beszéde oly szép volt, hogy ő, a Buddha tudni akarta, ki az, aki mondja. A valóság azonban gyökeresen más volt: aki csak egyszer is látta, azonnal tudta: azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen néznie, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot.”

 

Krasznahorkai pesszimista-realista világában a kertet és vele együtt a tökéletességet és harmóniát keresni lehet, de megtalálni nem, ám talán nem is ez a lényeg, hanem a keresés, a nyitottság és az odaforduló szemlélődés maga.

 

Az Északról hegy... szépsége, bölcsessége, nyitottsága és megfoghatatlansága miatt Krasznahorkai László egyik legkülönlegesebb alkotása, így minden irodalombarátnak el kellene olvasnia. Nem csak kiváló regény, de egészen remek belépő lehet a szerző hihetetlenül egyedi és fajsúlyos világába.