Egy megértett fideszes polgármesterről – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Szűcs Zoltán Gábor

2022. október 04. 17:26

Egy megértett fideszes polgármesterről
– Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Valamit az empátiáról szeretnék mondani. Nehéz évek állnak mögöttünk és nem vagyok benne biztos, hogy egy maroknyi embernél többen meg tudták volna jósolni 2022 elején Magyarországon, hogy ennek az évnek a fő eseménye a második világháború vége utáni első klasszikus szárazföldi háború kitörése lesz Európában, amelyben a világ második atomhatalma lerohanja a szomszédját (egyúttal szomszédunkat) és hogy ez a háború hónapokon keresztül fog tartani, ezrek és ezrek halálát okozva, milliókat menekülésre kényszerítve, Európát állásfoglalásra kényszerítve, súlyos gazdasági kihívásokat okozva, az orosz hadsereget pedig megalázó vereségek sorába kényszerítve. Egyszóval, megint egy nehéz év következett, ráadásul olyan nehézségeket hozva, amire, akárcsak a covidra, nem lehettünk felkészülve. Recsegnek-ropognak a világunk keretei és mindenki meglehetősen elveszettnek tűnik ebben a helyzetben.

 

Azt olvastam például egyik kedvenc magyar politikusomtól, Szolnok polgármesterétől (akit, ne feledjük, rendre újraválaszt a megyei jogú város közönsége, sőt, 2019-ben is nyert, amikor a közgyűlési többsége megingott), Szalay Ferenctől azzal kapcsolatban, hogy a városban előterjesztés született számos drasztikus takarékossági lépésre, hogy „A végére! A durva európai szankciók, ne felejtse senki, okozzák a problémát! Senki nem örül a háborúnak, de miért velünk fizettetik meg az árát?”

 

Hogy jön ide az empátia?

Hát úgy, hogy tulajdonképpen át tudom érezni, mit és miért próbál mondani a polgármester, és kicsit még azt is megértem, miért akarják ezt neki elhinni a választók tömegei. Elvégre valóban senki sem örül a háborúnak, én sem. A magam módján pacifista is vagyok (amin azt értem, hogy alapvetően rossz dolognak tartom a háborúkat, nem gondolom, hogy a problémákat háborúval lehetne megoldani, de nem is tagadom senki jogát, hogy fegyverrel mentse az életét, ha kell), úgyhogy engem aztán igazán nem kell érvekkel meggyőzni arról, hogy miért ne kellene örülni egy háborúnak. Azt is tökéletesen értem, hogy valaki úgy érzi, igazságtalan, hogy valaminek a terhét, aminek nem örül és amit nem kért, mégiscsak viselnie kelljen. Eddig szerintem minden jó érzésű ember egyet fog érteni a szolnoki polgármesterrel. Felmerül viszont a kérdés, hogy vajon a szolnoki polgármester tudja-e, hogy az ukránok sem örülnek a háborúnak, az európai szankciók meghozói sem örülnek neki? Mert ugye nem is lenne olyan nehéz felismerni azt, hogy, persze mutatis mutandis, nagyon hasonlóan gondolkodik az az ukrán is, aki nem örül az orosz inváziónak, aki tudja, hogy a problémát nem ő, hanem a háború okozza, és ugyanazt kérdezi, hogy miért ő fizesse meg az oroszok birodalomépítő törekvéseinek az árát. Mi mind, akik nem akartuk ezt az egészet és nem kértünk belőle és nem szeretnénk, ha velünk fizettetnék meg az árát, mind ugyanabban a helyzetben vagyunk: a háborúellenes oroszok, a megtámadott ukránok, az ukránokat ért támadásra reagálni kényszerülő nagyvilág.

 

Nem akarok persze álnaivnak tűnni. Tudom, hogy a szolnoki polgármester nem érzi át a helyzet fonákságát, és ez világosan kiderül a szavaiból is. Hiszen ő azt hiszi, hogy a helyzetet nem az orosz támadás, hanem az európai szankciók okozzák. Ez nyilván elég nagy részben nem felel meg a tényeknek, hiszen az energiahordozók áremelkedése előbb kezdődött mint hogy a háború kitört. Az infláció általában is előbb kezdett nőni. A szankciók, a természetükből fakadóan, nyilván nem vitték lefele az árakat, de amit a szolnoki polgármester mond, az elsősorban a kormányzati válságkommunikáció logikájából érthető meg, nem abból, hogy mi hogy történt valójában. Ez persze nagyon is érthető és mivel ez az írásom tényleg az empátiáról akar szólni, hadd mondjam el, hogy én tulajdonképpen átérzem ennek a válságkommunikációnak a motivációját. Elvégre mégiscsak a kormány mögött van tizenkét évnyi, a modern magyar történelemben példátlan politikai sikersorozat, aminek részeként mindenféle válsághelyzetet nemcsak megoldott a kormány, de mindig megerősödve is került ki belőle. Teljesen mindegy volt, hogy az ellenzék, civilek, szakszervezetek, egyetemi hallgatók, autonóm intézmények, más országok, saját meghasonlott támogatóik, a gazdasági helyzet, egy világjárvány okozták a válságot, a kormány a maga perspektívájából nézve mindig elsöprő győzelemként értékelhette a válság végét. Lehet velük örülni ennek vagy épp ellenkezőleg, azt gondolni, hogy az erősödő hatalomkoncentráció nem az ország sikere, de ez a lényeget nem érinti: a maguk szempontjából tényleg győztek. Most meg itt van egy válság, amiben nyilvánvalóan nem fűződött erős kormányzati érdek a háború kitöréséhez, viszont lélekben régóta elköteleződött a kormányzat az orosz politika támogatása mellett és ambivalens a viszonyuk az EU-hoz és az Egyesült Államokhoz is, akik most egyre világosabban az ukrán oldalra álltak, a háború költségeit pedig bizony, a magyar társadalom is viseli. Innen nézve a háborúért nyilván nem lehet Putyin a hibás, mert az ellentmondana a magyar állam külpolitikájának és nem lehet az ukránoknak sem igazuk, az EU és az Egyesült Államok politikájával pedig aligha tud a magyar kormány jó szívvel azonosulni. Mindennek a tetejébe a magyar kormány gazdasági mozgásterét jelentősen szűkíti az EU-források (átmeneti) elzáródása és a covid utáni gazdasági fellendülés kifulladása. Hát nem dühítő helyzet? De.

 

Mondom, én megértem a polgármester szavai mögötti motivációt, és azt gondolom, hogy egy koherens álláspont fejeződik ki benne, amely illeszkedik az elmúlt évek magyar politikájához is. Ezzel együtt, nehéz nem arra gondolnom, hogy ezt az egészet, ezt a sok puzzledarabot sokkal logikusabb lenne máshogy összerakni, és bár mostanában az ellenzék borzasztó állapotban van és jó okkal szokás kritizálni őket, érdemes hangsúlyozni, hogy az elmúlt hónapok eseményei voltaképpen az ő elmúlt tizenkét évben hangoztatott kormánykritikáját is szépen visszaigazolni látszanak. Elvégre ők nem támogatták a magyar kormány erősödő konfrontációját az EU-val és az Egyesült Államokkal, kritizálták a covid alatti és utáni kormányzati lépéseket, a Putyin elnökkel való mind szorosabb viszony kialakítását is. Mi több, van egy dolog, amiben elég nehéz nem észrevenni, hogy talán mégiscsak az ellenzéknek volt némi igazsága.

 

Azt mondta a 444 szerint Nagy Márton miniszter, hogy „A miniszter konklúziója: a munkaerő-hatékony gazdaságot át kell állítani energia-hatékony gazdaságra. (Unit Labour Cost → Unit Energy Cost.) Ez fogja befolyásolni a versenyképességet.”

 

Namármost, ha van valami, amiben tizenkét éve minden valamire való ellenzéki párt egyetértett, az az volt, hogy a magyar gazdaságot nem leértékelt forintra, olcsó munkaerőre kéne alapozni, hogy nem a rezsiköltséget kellene befagyasztani, hanem a megújuló energiahordozók felhasználását kéne bővíteni, fűtési rendszereket korszerűsíteni, az energiafelhasználást hatékonyságát növelni. Tudja ezt egyébként a kormányzati kommunikáció is, a szívére is veszi. Meglepő? Nem, tulajdonképpen nem.

 

Lehetne persze az is, hogy belátják, hogy nem nekik volt igazuk. Csakhogy az ő nézőpontjukból ez a kérdés így ebben a formában nem vethető fel. Nem csak azért, mert a legritkább esetben ismerik be a hibájukat, hanem azért, mert ez az egész a politikai túlélésről szól, nem arról, hogy melyik szakpolitika helyes. Régebben azt gondolták, hogy egyedül az olcsó munkaerőre alapozott gazdaságpolitikával törhetnek ki a rendre kormánybukásokhoz vezető, 1990 és 2010 közötti szakpolitikák ördögi köréből. Innen nézve a rezsicsökkentés volt a megfizethető költség, ami az energiahatékonyság semmibevételével kellett járjon. Most, úgy tűnik, a politikai túlélésnek mintha inkább az lenne a feltétele a szemükben, hogy energiahatékonysággal kell valamit kezdeni, úgyhogy most majd az lesz a kormányzati politika, miközben olyan helyzetben van az ország, hogy bárki, aki valós áron fizeti a rezsijét, könnyen belebukhat, a kormánynak pedig nem feltétlenül van korlátlan mennyiségben elkölthető forrása arra, hogy kisegítse a bajbajutottakat. Kemény döntéseket kell majd hozni, de valljuk be, volt már rá példa ennek a kormánynak a gyakorlatában. A magánnyugdíjpénztárak is lettek már államosítva, a devizahitelesek egy része is fel lett már áldozva, intézményi autonómiák is váltak már füstté, a munka törvénykönyve is többször át lett már írva, a covid intézkedéseknek is megvoltak a maguk károsultjai, stb. Ha felismerni vél egy kivezető utat egy nehéz politikai helyzetből, legyen az az út mások szemében zavaros, járhatatlan, az országot rosszabb helyzetbe hozó, ez a kormányzat sosem fél kemény intézkedéseket meghozni, hogy előre haladhassanak azon az úton. Ezt a korrektség kedvéért mégiscsak el kell ismernem.

 

Más kérdés, hogy az ember kicsit úgy érezheti magát, ellenzéki érzelmű magyar állampolgárként mint Szalay polgármester a szankciók miatt. Hogy ezt a helyzetet elég nagy részben a kormány politikája okozta, és hogy az inflációnak, a magas energiaáraknak, az EU-s források befagyasztásának senki sem örül, de joggal merül fel a kérdés, hogy miért velünk fizettetik meg ennek a kormánypolitikának az árát?

Címlapon

mutasd mind