Az első Adania Shibli Egy apró részlet című alkotása volt, amely az izraeliek palesztinokkal szemben elkövetett bűncselekményeit mutatta be igencsak plasztikusan, és amely a Magvető kiadó gesztusából éppen egy időben jelent meg a most bemutatandó kötettel, Az emlékezés szörnyével, amely azonban hihetetlenül közel áll Seres László Láger sztornójához, hiszen a magyar publicista alkotásához hasonlóan egészen újszerű módon közelít a holokauszt mára már agyonkoptatott témájához. Az 1965-ös születésű izraeli Yishai Sarid első magyarul megjelent művében ugyanis erőteljesen megkérdőjelezi a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságokkal szembeni nézőpontjainkat, és olyan vizekre evez, amelyeken garantáltan kibillenünk komfortzónánkból.

Az emlékezés szörnye egy mindvégig névtelenül maradó idegenvezető vallomása, amelyet levél formában küld el a Jad Vasem elnökének, és amelyben meg akarja magyarázni, mi vezette el addig, hogy neves és elismert holokausztszakértőként közbotrányt okozzon egy egykori koncentrációs tábor kellős közepén. Mint kiderül, narrátorunk, bár született izraeli, sokáig mindent megtett, hogy távol maradjon ettől a témától, de miután villámgyorsan befuccsolt az általa elképzelt külképviseleti karrier, és nem tudott máshol elhelyezkedni, végül kapva kapott az alkalmon, hogy feleségétől és kisfiától távol Lengyelországba menjen idegenvezetőnek, ahol többnyire izraeli iskolás csoportokat kalauzolt a legnevesebb ma is látogatható haláltáborokba, és ahol hatalmas és egyre gyarapodó tudásának, valamint precíz előadásának hála rövidesen az egyik legnépszerűbb szakemberré is vált.

Ez alig 140 oldalas kisregény bizonyos értelemben ismeretterjesztő kötetként is funkcionál, hiszen rengeteg érdekes és kevéssé köztudott dolgot is megismerhetünk belőle a témával kapcsolatban, ám az olvasó számára nem feltétlen ezek, hanem az a folyamat lesz a legérdekesebb, mely során alapvetően érzelemmentes hősünk egyre radikálisabban kezd el szakítani a holokauszt bemutatásának megszokott kliséivel, és olyan kérdéseket kezd el feltenni először önmagának, majd egyre értetlenebb és zavarodottabb hallgatóságának, amelyeket nem szokás; ugyanis a rájuk adott válaszok sokszor igen kellemetlenek.

Hogy mást ne is említsek, narrátorunk többek között kitér a kápók szerepére, ám nála egy konkrét túlélő tette – akinek világháború utáni civil élete egy csapásra össze is omlott, miután kiderült az, hogy a táborban együttműködött a nácikkal – meglepő fénytörésbe kerül, hiszen bár a férfi maga is részt vett sorstársai megverésében és a tábor rendjének fenntartásában, ám az általa vezetett brigád éppen ebből a keménységből kifolyólag olyan sikeres volt, hogy tagjai szinte kivétel nélkül túlélték az összes borzalmat. De kitér ezen kívül például még a komolyzene táborbeli szerepére (egyes németek a műveltségüket akarták vele fitogtatni, mások cinikus módon klasszikus darabokat hallgatva verték halálra a rabokat, de voltak olyanok is, akik hagyták, hogy a zsidók saját népdalaikat hallgatva menjenek a halálba), az egyes táborok működési módjaira (például volt olyan tábor, ahol megtévesztő módon meleg étel és ágy várta a rabokat, hogy másnap aztán gond nélkül elgázosíthassák őket), vagy az antiszemitizmus népenként eltérő voltára is.

„A zsidó a kocsmában tömény italt szolgált fel nekik, ami hamar kiüti az embert, és amiért pénzt kért, de soha nem ivott és mulatott velük a vigasságaikon, és nem sírt együtt velük, ha gyászoltak. A tekintete józan maradt, míg ők elmerültek a balga részegségbe, és a ritka szabadidejében könyvbe fúrta az orrát, amelyben bűvös szavak állnak, míg ők egyáltalán nem tudtak olvasni. Ezért aztán féltékenységből és ostobaságból néha, pár évente felkeresték a zsidót a házában az éjszaka közepén, feltépték a dunyháit és széttörték a bútorait, megerőszakolták a feleségét és a lányait, olykor egyesével levágták a végtagjait, amíg a tudálékos arckifejezés el nem tűnt az arcáról, majd inni mentek. De ezek a buta részegek soha nem akarták megölni az összes zsidót, ez meghaladta volna a képzelőerejüket és a teljesítőképességüket. Ez a történelmi kihívás a németekre várt, a képzelőerővel bírókra, eltökéltekre és józanokra, a tudósokra, akik számára a lengyelek is alacsonyabb rendűnek számítanak, igaz, a zsidónál, aki egyáltalán nem számít embernek, egy fokkal jobbnak.”

Az emlékezés szörnyében éppen az a legzseniálisabb, hogy egy olyan sokat taglalt téma, mint a holokauszt esetében is képes folyamatosan új és új nézőpontokat keresni, új és új kérdéseket feltenni és nem megválaszolni, és úgy beszélni a XX. század egyik legborzasztóbb témájáról, ahogy csak a legnagyobbak.