„A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen.”

Bevallom őszintén, többnyire távol tartom magam a különféle zsánerirodalmi kötetektől (legyen az thriller, sci-fi, krimi stb.), ám a XXI. századi brit fantasy egyik legjelentősebb kötetét, A Hollókirályt jegyző Susanna Clarke esetében mégis kivételt tettem, hiszen a súlyos betegsége miatt jobbára az emberektől elzárkózva élő írónő majd két évtizednyi hallgatás után a kritikák szerint egy szinte tökéletes és utánozhatatlan hangulatú művet tett le az asztalra, amikor 2020-ban előállt a Piranesivel.

És való igaz, csak nagyon kevés olyan mű létezik, mint a Piranesi, amely már rögtön az első oldaltól berántja az olvasót a maga különleges világába, hogy onnan a mű végéig – sőt még azután – se tudjon szabadulni. Clarke hihetetlenül összetett regényének erejét számtalan dolgon adja, de én első körben ebből kettőt emelnék ki igazán.

„Mikor a Hold a Harmadik Északi Csarnokban kelt fel, a Kilencedik Előcsarnokba mentem, hogy megfigyelhessem három Dagály egyesülését” – így szól az első mondat.

Az egyik, az a teljességgel példátlan és megfoghatatlan környezet, amelyben a címszereplőnk, a naplóformájú szöveget lejegyző harmincas férfi létezik. Piranesi zárt, labirintusszerű világa egymáshoz kapcsolódó végtelen csarnokok sokaságából áll, amelyek mindegyike leginkább egy-egy templombelsőhöz hasonlít, és amelyeket tökéletesen egyedi szobrok tucatjai, százai vagy éppen ezrei töltik be. Ezek a csarnokok mindig háromszintesek, és míg az alsó szintet egy folyamatosan dagályok által korbácsolt óceán borítja, amiben szinte az egyedüli élelemforrásként szolgáló halak úszkálnak, és amiben kagylók és hínár borítja a pusztulófélben lévő szobrokat, addig a középső szint a biztonságos élettér a maga végtelenségével és mindig más hangulatú termeivel, a legfelső pedig többnyire a gomolygó felhők homályába vész, ahonnan legfeljebb madarak érkezhetnek látogatóba.

Ennek a könnyen elképzelhető, ám kevéssé érthető környezetnek az ábrázolása egészen zseniális, mert az olvasó szinte bármit gondolhat róla. Lehet ez valamilyen dimenzió a halál után (hiszen szinte teljességgel embernélküli), lehet az élet ünneplése (hiszen ennyire harmonikusan csak nagyon kevesen élhetnek, mint hősünk), lehet ez egy bomlott elme végső menedéke, vagy lehet valami teljesen más. Sokáig csak találgathatunk.

A másik dolog, amit kiemelnék, az a naplóíró személyisége. Mert hiába él szinte tökéletesen magányos életet Piranesi, a naivitása, ártatlansága, gondoskodó természete és nagyon is emberi tettei, vágyai (azért ír naplót, mert bízik benne, hogy még lesznek később mások, akik el tudják olvasni; folyamatosan kutatja környezetét és nyitott minden új csodára; mélységes tisztelettel bánik a tucatnyi itt talált emberi csontvázzal stb.) mégis a nagybetűs Emberré teszik, aki kivívja a csodálatunkat.

De ugyanígy kiemelhetném azt az elképesztő mennyiségű, és végtelenül átgondolt kulturális utaláshálót, amely át- meg átszövi a művet. A címszereplőnk nevét például egy XVIII. századi olasz rajzművész után kapta, aki maga is katedrálisszerű útvesztőkről álmodott; de említhetném azt is, hogy Piranesi Coleridge Vén tengerészéhez hasonlóan szintén egy albatrosszal találkozik, ám mivel hősünk segít a madárnak, a sorsa jobbra fordul, nem úgy, mint a híres elődé; de ezeken kívül számtalan olyan utalásba botlunk, amelyek éppen Borges csodalabirintusaiba vagy éppen Narnia krónikáihoz vezetnek bennünket, és még hosszan sorolhatnám.

A Piranesi világa tényleg olyan összetett, hogy a történet szinte csak másodlagos, ám az írónő azt is zseniálisan építi fel, és az olvasó a naplóíróhoz hasonlóan szinte lapról lapra rakja össze a dolgokat, és érti meg a végére, hogy mi ez a hely, és hogyan került ide ez a furcsa és feledhetetlen alak.