Évértékelő beszédében Orbán ismét az oroszok 2008-as, Grúzia elleni háborúját és a Krím 2014-es elfoglalását követő diplomáciai erőfeszítéseket hozta fel pozitív példaként. Sarkozy francia elnök, majd Merkel német kancellár – a magyar miniszterelnök értékelése szerint – zseniális tárgyalásokkal akadályozta meg az akkori konfliktusok kiterjedését. Ellentétben a mostani nyugati vezetőkkel, akik pénzzel, haditechnológia szállításával és kiképzés nyújtásával szerinte háborús résztvevővé váltak. 

A problémák mindezzel a következők. 

• Az első, hogy a 2008-as és a 2014-es diplomáciai erőfeszítések kudarcát éppen az oroszok 2022-es újabb háborúja bizonyítja. Putyin maga beszélt arról a Krím elfoglalása után, hogy nincs több területi követelése Ukrajnával szemben, hogy aztán nyolc évvel később frontális támadást indítson ellene. Az orosz elnök mindig előbb támad, aztán tárgyal. Ha a tárgyalások eredménye a támadásban megszerzett zsákmány jóváhagyása, az biztatás is egyben a következő támadásra. Ez az, ami 2022-ben végre megváltozott.
• A másik dolog, ami magyarázatra szorulna, hogy akkor most mi a baj Orbán szerint a nyugattal? Az, hogy hanyatlik, döntésképtelen, gyenge és széthúzó, vagy pedig az, hogy egységesen támogatja a Putyin ellen küzdő Ukrajnát? A kettő nem ugyanaz. A nyugati országok és szövetségeseik – hadieszközökkel több mint 40 ország segíti Ukrajnát a világ minden tájáról – nem kezdeményezték ezt a háborút, merthogy azt Oroszország tette, hiába állítja Putyin abszurd módon, hogy ő lenne itt az áldozat. Ukrajna védekezésének sikere elsősorban az ukránok érdeke, de a nyugati országoké is, közöttük a miénk is. Minél közelebb kerül ugyanis a magyar határhoz az orosz hadsereg, annál nagyobb bizonytalanságba és veszélybe sodródik Közép-Európa, hiszen az elmúlt másfél évtized azt mutatja, Putyin birodalom-visszaépítő ambícióinak nincsen végpontja.
• A harmadik gond a magyar kormány álláspontjával az, hogy valójában most sem maradunk ki a konfliktusból. Katonákat ugyan nem küldünk, de katonákat még a legelszántabb lengyelek és a baltiak sem küldenek. Vannak más NATO- és EU-tag országok, amelyek humanitárius segély, menekültek befogadása és nem fegyvernek számító hadifelszerelések küldése formájában támogatják Ukrajnát. Nem is lenne tehát probléma azzal, hogy Magyarország szintén ezt az utat választja. Ez is egy járható út. Az viszont minimum magyarázatra szoruló politika, hogy a magyar kormány orosz oligarchák és vagyonuk védelmében emel vétót EU-s döntésekkel szemben, hogy az Orbán-rendszer szabotálja a svéd és finn NATO-tagság ratifikálását, és hogy a magyar kormánypropaganda átveszi az orosz hivatalos álláspontot. Ennek következtében több millió magyar állampolgár az Ukrajnában folyó háború orosz verzióját ismeri csupán. A fideszes szavazótábor Putyin-pártivá történő átformálása tudatos folyamat, ami ördögi kör kialakulásához vezet, hiszen ettől kezdve a kormány ezt a közvéleményt szolgálja ki a tetteivel is.

A magyar kormány a mai napig adós annak a magyarázatával, miért volna az magyar érdek, hogy a tényleges ukrán-orosz határ több száz kilométerrel közelebb legyen hozzánk, mint volt egy évvel ezelőtt. Mert az azonnali tűzszünet és az ennek nyomán befagyó hadihelyzet ezt jelentené a gyakorlatban. 

Labanino Rafael politológus nyilatkozta tavaly év végén a Jelen hetilapban, hogy amit a magyar kormány Oroszország vonatkozásában tesz, az nem annyira a politikai elemzés, mint inkább a büntetőjog asztala. 

Ez lehet talán az alkalmas kiindulópont a magyarázatokhoz.