Bár Marieke Lucas Rijneveld személyében egy Nemzetközi Booker-díjas alkotóról beszélünk (korábbi díjazott még például a 2018-as Nobel-nyertes Olga Tokarczuk, vagy a jelenkor egyik legnagyszerűbb írója, és örök Nobel-esélyesünk, Krasznahorkai László is), hazánkban azonban mégsem a most bemutatandó debütáló kötetéért elnyert díja miatt lehet némileg ismerős a holland szerző neve, hanem amiatt a botrány miatt, amikor az új amerikai elnök, Joe Biden beiktatása előtt szavaló, majd a tömegmédia által minden bizonnyal szervezett és előre eltervezett módon felkapott Amanda Gorman verseskötetét több szervezet tiltakozása és a nagy nyomás hatására nem fordíthatta le hollandra, hiszen nem volt megfelelő a bőrszíne (fehér), és a neme – önmagát nem nőként, hanem „nembináris személyként” definiálja.

Szerencsére nem sokkal azután, hogy ennek a teljességgel méltatlan botránynak a hullámai elültek, a Scolar kiadó dicséretes gyorsasággal és igényességgel megjelentette a szerzőt nemzetközi sztárrá avató kötetet, amely már most az utóbbi időkben egyre nagyobb teret kapó traumairodalom egyik legfelkavaróbb és legzavarbaejtőbb ékköve.

A vidéken élő Mulder család már a kezdet kezdetén sem tűnik a legidillibbnek, hiszen náluk a mindennapokat irányító családfő szerint csak két dolog lehet fontos: a keresztény vallás mereven és a hétköznapi élet minden területére értelmezett szabályai, na meg a gazdaságuk alapját képező tehenek. De mégis mi történhet akkor, ha egyszer csak mindkettő elveszik, és a család széthullik?

„Az ablakon át látjuk, hogy apa és anya a kanapén ül. Hátulról úgy festenek, mint a gyertyacsonkok a lampionjainkban. Benyálazzuk az ujjainkat, eloltjuk őket.”

Erről a barátságtalan vidéki tanyáról korcsolyázik ki egy hideg téli este a közeli polder jegére és a regényben fontos szimbólummá és elérhetetlen céllá váló túlsó part irányába a legidősebb fiú, Matthias, hogy innen már soha ne is érjen haza. Ez a tragédia rövidesen az eddig is meglehetősen rideg, merev család széthullásához vezet, amellyel sem a szülők, sem a többi gyerek, köztük a történetet elmesélő tízéves Jas nem tud mit kezdeni.

Bár a traumairodalomtól nem feltétlenül ezt várná az ember, de éppen attól lesz rettenetes olvasmány Az este kín, hogy sem a szigorú és bigottan vallásos apa, sem az önmagába zárkózó és lassan elfogyó anya nem jelent különösebb fizikai veszélyt a megmaradt három gyerekre, akik kénytelenek bármiféle szülői támogatás vagy útmutató nélkül túlélni ezt a tragédiát, és valamiképpen folytatni az életüket a tomboló száj- és körömfájás járvány árnyékában.

Jas perspektívája és elbeszélésének tere meglehetősen és kényelmetlen módon szűk, hiszen a család egy világvégi tanyán él, és sem rokonaik, sem igazi barátaik sincsenek, így a gyerekek sem számíthatnak másra, csak önmagukra, és saját, lassacskán épülő és egyre inkább eltorzuló, főleg büntetéseken, áldozatokon és engeszteléseken, valamint a beléjük vert keresztény hiten alapuló magánmitológiájukra.

Jas és két évvel fiatalabb húga, Hanna, illetve a kamaszkorú bátyjuk, az egyre inkább pszichopata vonásokat mutató Obbe számára nem marad más, csak egymás néha égetően fontos, ám sokszor inkább csak kínzó és kínos közelsége, meg a saját és a másik teste, amelynek változásaival, ébredező szexuális késztetéseikkel sincsenek tisztában, és amellyel többnyire nem is tudnak mit kezdeni, de amikor igen, akkor rettenetes dolgokat...

Az este kín így többek között a testi határok folyamatos áthágásának is a regénye (rengeteg felkavaró és gyomorforgató jelenettel), amely bemutatja, hogy milyen óriási károkat és testi-lelki torzulásokat is okozhat a szülői szeretet, érintés és gondoskodás hiánya, és mivé is torzulhat a gyermeki lélek ezáltal.