Ecsetvonások a miniszterelnök arcképéhez

Az egész a COVID-járvánnyal kezdődött, amely véget vetett a világban és Magyarországon a példátlanul hosszú, tíz éves gazdasági növekedésnek. Ennek teljes ideje a 2010 óta egymás váltó Orbán-kormányok idejére esett.
Bod Péter

2022. március 25. 16:46

Ecsetvonások a miniszterelnök arcképéhez

A magyar kormányzattörténetben megközelítőleg sem tudnánk olyan szerencsés csillagzat alatti politikai és gazdasági helyzetet, amilyen a 2010-tól a hatalomra kerülő Fidesznek jutott. A magyar politikába magát erőteljesen beíró Zrínyi-család jelmondata volt, a „Jó szerencse, semmi más.” Telitalálat.

 

Ritkán tapasztalható pénz- és hitelbőség zúdult a világra. A világ nagy és nem annyira nagy cégei a befektetési lehetőségeket keresték és találtak. Új munkahelyek millió létesültek az Egyesült Államokban, az EU-tagországokban, azokon kívül is, és Magyarországon is.

 

Igaz, közben kitántorgott, ha nem is Amerikába, de Nyugat-Európába hatszázezer magyar, de nem volt a kornak egy József Attilája, aki ezt a nyomorúságos helyzetet és százezrek megannyi kényszer hatására hozott döntését versben megírja.

 

Az öndicséretben és önfényezésben erős Orbán-kormányok váltig azt állították, hogy „Magyarország jobban teljesít”, de a hiányos mondatból éppen az a konkrétum hiányzott, hogy kinél. A példátlan gazdasági konjunktúra mellett parlamenti kétharmadot birtokló Fidesz százévekre beleíratta volna magát az ország történelmébe és gazdaságtörténetébe.

 

Ez nem történt meg, és már nem is fog megtörténni, mert az évtizedes lehetőséggel nem éltek. Bár az éves GDP-növekedés 3-5 százalékos volt, a többi posztszocialista országé – némileg leegyszerűsítve írom – ennél magasabb és jobb. Így most elértünk oda, hogy az egy főre jutó GDP-ben Románia beérte Magyarországot. Értik ezt?

 

 

Magyarország jobban teljesít? Valóban? A gazdaság „mézes évtizede” után jött a világjárvány. A világgazdaság megroggyant a magyarral együtt. A mi kormányunk pedig úgy tett, mint a rossz kártyajátékos, akinek a tartósan jó lapjárás idején meg sem fordul a fejében, hogy jönni fognak a szűk esztendők. 

 

Végzetes hiba azonban még ekkor sem történt, mert a magyar kormány által örökké átkozott és szapult Brüsszel az EU új hétéves költségvetésében nem csupán garantálta a korábban az országnak járó vissza nem térítendő fejlesztési forrásokat, hanem ezt megtoldotta a Helyreállítási alappal.

 

Hogy jól értsük: az uniótól kapott összegen felül az elkövetkező hét évben Magyarország további 5800 milliárd forint lehívására jogosult. Éppen azért találták ki ezt a pótlólagos forrást, hogy minél gyorsabban átsegítsék a tagállamokat a világjárvány miatti gazdasági nehézségeken. 

 

Az országnak járó összegből 2500 milliárd forint a vissza nem térítendő rész, a fennmaradó 3300 milliárd pedig kedvezményes hitel. Az előbbi rész esetében olyan fejlesztési terveket vártak a tagállamoktól, amelyek elsősorban a környezetvédelmi beruházásokra, a zöldfejlesztésekre és a digitalizáció összpontosítanak. 

 

További feltétel volt, hogy olyan hatékony ellenőrzési rendszert kell e pénzek elköltése kapcsán kiépíteni az országoknak, amely megakadályozza a korrupciót. 

 

 

A gondok itt kezdődtek. Magyarország olyan terveket nyújtott be, amelyek köszönőviszonyban sem voltak a kitűzött célokkal. Vas, acél és beton volt helyette benne. Nem véletlen, hogy Brüsszel javíthatatlanul rossznak értékelte azokat. Mellette nem láttak garanciális elemeket, amelyek azt szolgálnák, hogy ezeket a pénzeket nem lopja el a kormány, ha éppen ez lenne a célja.

 

Ilyen előzmények után tárgyalt tavaly Orbán Viktor Brüsszelben az Európai Bizottság elnökével, és minden előzetes hazai megbeszélés és egyeztetés nélkül egyszemélyben lemondott a Helyreállítási alapban rendelkezésre álló, kedvezményes hitelkeretről, és vele 3300 milliárd forintról.

 

Ha valakiben szemernyi kétség maradt volna, hogy Magyarországon nem demokratikusan születnek döntések, akkor ezt a miniszterelnök egy pillanat alatt eloszlatta.

 

Egy magára valamit adó országban egy olyan horderejű döntéshez, hogy éljenek-e azzal a lehetőséggel, hogy ezermilliárd forintokra bólintsanak rá vagy éppen mondjanak le róla, a legkevesebb, hogy összehívják a törvényhozást. Magyarországon ebben az ügyben még a Fidesz parlamenti frakcióját sem hívták össze, nem kérdezték meg.

 

De nem hívták össze sem a Fidesz elnökségét, sem a választmányt, ami pontosan mutatja, hogy sóhivatalnak is karcsúak ezek a szervezetek, a lényegi kérdésekhez nem szólhatnak hozzá. Döntési hatáskörük végképp nincs.

 

Egyedül Orbán Viktor van. Ízlések és pofonok, hogy ez jól van így, de demokráciának ez nem nevezhető. Nem hinném, hogy amikor harminc éve belevágtunk a rendszerváltásban, akkor oda szerettünk volna eljutni, ahol ma hatalmi és döntéshozatali szinten tartunk.

 

Már korábban kiderült, hogy a baj nem jár egyedül. A kormányfő úgy gondolta, ha lemond a Helyreállítási alap hitelkeretéről, akkor már nem piszkálják azzal, hogy korrupciómentes legyen az uniós pénzek elosztása. Brüsszel azonban az elmúlt tíz évben annyira torkig lett a magyarországi tolvajlással, hogy a jelzett alapban lévő pénz másik felét is visszatartotta eddig.

 

 

Itt jön egy újabb csavar. Ilyen előzmények után jutottunk el oda, hogy három napja levélben kereste meg Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét a miniszterelnök, hogy a Helyreállítási alapból most már a hitelre is szüksége volna az országnak.

 

Kérdezhetnék, hogy ezt valakivel megtárgyalta előzetesen Orbán Viktor? Mégiscsak 3300 milliárd forintról van szó. Természetesen nem. Nevezhető-e ez demokratikus döntéshozatalnak? A legkevésbé sem.

 

Az Európai Unió kivár. A Helyreállítási alapban lévő pénz nem alanyi jogon jár a tagállamoknak, hanem adható. Ezek feltételei egyértelműek, ahogyan az is, hogy ezekből az Orbán-kormány semmit nem teljesített. 

 

A magát sokáig Európa erős emberének tartó Orbán most a tenyerét nyújtva kérlel pénzt az örökké szidott. lenézett és megvetett Európai Uniótól. Brüsszel pedig úgy játszik most ezzel a legénnyel, ahogy macska szokott az egérrel.