Dunától a Tiszáig – víz, város, matematika: Totik Vilmos Szőkefalvi-Nagy Béla díjat vett át

Totik Vilmos Mosonmagyaróváron született 1954-ben. Széchenyi-díjas matematikus, egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Halmazelméleti és Matematikai Logikai Tanszékének és a József Attila Tudományegyetem Bolyai Intézetének volt vezetője, a Dél-Floridai Egyetem emeritus professzora. A Magyar Tudományos Akadémiának 1993-tól levelező, 2001-től rendes tagja. Idén a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriuma neki ítélte a Szőkefalvi-Nagy Béla díjat. A Szeged folyóiratban megjelent interjút a Szegedi Tükör szemlézte.
Szegedi Tükör

2021. november 23. 10:07

Dunától a Tiszáig – víz, város, matematika: Totik Vilmos Szőkefalvi-Nagy Béla díjat vett át

− A Dunától a Tiszáig vezetett az útja, hiszen a Szigetközben született, egy kis faluban...

 

− Magyarkimlén születtem, illetve oda kerültem haza a mosonmagyaróvári kórházból. Ötödikes koromban azonban átköltöztünk Ásványráróra, amely az ottani dunai szigetvilág közepe. Nyaranta vagy a vízügynél, az erdészetnél vagy a téesznél dolgoztam. Ráadásul a nagyapám halász volt, így állandóan a Dunán voltunk. A nagyapámnak segíteni kellett, sokat voltam a vízen. Ez meghatározó élmény.

 

− Miként következik a vízből a matematika?

 

− Az egy matematikaverseny következménye volt. Az iskolából kettőnket küldtek el, s mind a ketten továbbjutottunk. Mindez nyolcadikban történt, amikor amúgy is választani kellett, hogy hová megy az ember továbbtanulni. Én a verseny hatására a győri Révai Miklós Gimnáziumot jelöltem meg, méghozzá a matematika-fizika szakot. Mindenki azt mondta, hogy az nem lesz jó, mert az csak amolyan szakbarbároknak való. Fölvettek, és a győri Révai révén kerültem a matematika közelébe, bár eleinte annyira nem foglalkoztatott a dolog. A futballozás meg ilyenek jobban izgattak, de aztán második-harmadik osztály körül már nagyon elkapott a matematika láza.

 

− Az iskola miatt?

 

− Nem igazán. Mivel szerény jövedelmű családból származom, a nyarakat mindig végigdolgoztam. Második osztály után egész nyáron öntöztünk. Azonban ez nem folyamatos munka volt, csak négy-ötóránként kellett újra áttelepíteni a csőrendszert. A kezem ügyében lévő könyveket már mind elolvastam, és akkor elővettem a Középiskolai Matematikai Lapokat, amit addig csak gyűjtögettem, de nem nagyon foglalkoztam vele. Nos, abban voltak feladatok, illetve először gyakorlatok, azok könnyebbek, aztán feladatok, aztán pedig a pontversenyen kívüli problémák, amiket már egészen bonyolult módon lehetett csak megoldani. Az öntözés szüneteiben elkezdtem olvasgatni, gyakorolni, próbálgatni, és nyár végére egészen jól ment. Végső soron a feladatokon keresztül jutottam el a matematikához, és ma is azt gondolom, hogy a matematikának lényeges része a feladat-, a problémamegoldás.

 

− Ezek szerint a gyakorlati oldalról közelített a matematikához?

 

− Nem, ez nem gyakorlat, ez mind elmélet. Amikor gyakorlatokról beszélünk, azok voltaképpen rutinfeladatok. Akadnak köztük egyszerűbbek, de olyanok is, amiken többet, és olyanok is, amelyeken kimondottan sokat kell gondolkodni. Egy híres, magyar származású matematikus, Paul Halmos, azaz Halmos Pál mondta, hogy a problémamegoldás a matematika lényege.

 

− A Révai Gimnázium után Szegedet választotta alma materéül. Mi vonzotta ide?

 

− A középiskolai tanárnőm itt végzett, Csákány professzor is tanította, és egyébként is nagyon jókat hallottam Szegedről. Azok az oktatók, akik itt tevékenykedtek, így Csákány Béla, Fodor Géza, Kalmár László, Leindler László, Szőkefalvi-Nagy Béla, Tandori Károly, garanciát jelentettek. Nagyon élveztem, hogy Szeged egy igazi diákváros, rengeteg diákkal, sajátos hangulattal − nagyon kellemesnek bizonyult...

 

− És amikor végzett, maradt is az egyetemen...

 

− Igen, végigjártam a fokozatokat: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár. Nemrégiben valamilyen telefon-ügyet kellett intéznem, és kérdezte az ügyintéző hölgy, hogy hol és mióta dolgozom. „1978 óta itt, a szegedi egyetemen”; amire az volt a válasz, hogy „Ugye, nem mondja komolyan?”

 

− Ez egy igen szép és hosszú időszak, de miként, kinek köszönhetően kezdődött?

 

− Oktatók meghirdetnek speciálkollégiumokat, amelyeken a normál, elvárt tananyagon túlmenő ismeretek kerülnek elő, és az érdeklődő hallgatók fölvehetik ezeket a kurzusokat. Nos, én akkoriban több ilyenre is jártam, köztük Leindler professzornak egy approximációelmélettel kapcsolatos speciálkollégiumára. Ezeken néha megoldatlan problémákat is felvetnek, és egy ott felvetett problémában sikerült előrelépést tennem. Ez jó ajánlólevélnek bizonyult. A másik ok pedig, ami miatt az egyetemen maradás szóba került az az, hogy az egyetemisták számára rendezett Schweitzer-versenyeken jól szerepeltem.

 

− Ha már versenyekről beszélünk, a kilencvenes évek elejéig még egy-egy matematikai diákolimpia első tíz helyezettjéből általában több magyar volt, ma már azonban a kínai, tajvani, szingapúri versenyzők tarolnak...

 

− Tény, hogy a távol-keleti oktatás nagyon megerősödött az elmúlt évtizedekben, és tapasztalatból tudom, hogy ott a családi háttér is egészen más − nagy figyelmet fordítanak a gyerekek taníttatására. Nálunk a matematikától gyakran az informatika szívja el a jó hallgatókat. Egyébként a matematikában is nagyon sok olyan terület van, aminek lehet gyakorlati vetülete. Van azért, aki az elméleti matematikát akarja művelni, és esetleg oktatni is szeretne − ők maradnak nálunk, többé-kevésbé úgy, ahogy annak idején én. Az egyetemi-akadémiai vonalnál van szabadsága az embernek, azzal foglalkozhat, amivel szeretne.

 

− Az utánpótlás kapcsán sokan kongatják a vészharangot. A reál tudományokat kevesen választják manapság.

 

− Sajnos valóban van probléma. Jelenleg tényleg nagyon kevés a jelentkező, legalábbis a régi évfolyamok létszámaihoz képest, de én remélem, hogy a piac ezt majd rendbe teszi. A legnagyobb gond, hogy nagyon kevés a tanár, úgy kell vadászni a kémia-, a fizika-, a matematikatanárokat; ezen mindenképpen változtatni kell, ez elemi érdeke a társadalomnak. És − mi tagadás − az elméleti matematikus sem egy felkapott szakma. Ugyanakkor világszerte sokkal többen foglalkoznak matematikával, mint korábban. Talán kevesebb a zseni, ám mivel több ember fókuszál matematikai problémákra, több eredmény is születik. Természetesen manapság is élnek kiemelkedő gondolkodók, akik relatíve sokkal több vagy fontosabb problémát oldanak meg, mint mások – a legkiválóbbnak Terence Taót tartják −, de vannak sokan mások is, akik magasan kiemelkednek, Magyarországon például Lovász László vagy Szemerédi Endre.

 

− Ön számos kitüntetés birtokosa, köztük a Széchenyi-díjé, ami a legjelentősebb hazai tudományos elismerés. Vajon ezek mellett hol helyezkedik el az Ön értékrendjében a Szegedért Alapítvány tudományos kuratóriumának díja?

 

− Az országos díjakat kicsit máshogyan élem meg. Ez egy nagyon kedves elismerés, mert azok kapják, akik a szegedi tudományhoz hozzájárultak. A díj talán azt jelenti, hogy én is tettem valamit a szegedi tudomány nevének öregbítéséért, és ez nagyon jólesik. Jó érzés, amikor ott ismerik el az ember munkáját, ahol él, ahova már betagozódott, ahol otthon érzi magát. Márpedig ez a hely számomra Szeged.

 

Bene Zoltán

 

Az interjú teljes terjedelmében a Szeged folyóirat októberi számában olvasható.