– Amíg hasznos tagja volt a társadalomnak, addig nem készült rólam ennyi fénykép...

– Hogyan volt hasznos tagja a társadalomnak?

– Hatvanhatban kezdtem el orvostanhallgatókat oktatni a pesti egyetemen. Onnan számítva kijön a... Fene tudja, mennyi. Majd az SZBK-ban dolgoztam negyvenkét évet, mielőtt átjöttem az egyetemre.

– Mit tanított Budapesten?

– Akkoriban volt ott két egészen kiemelkedő professzor, a mi Straub F. Brúnónk, a másik meg Szentágothai János. Amikor odakerültem az Orvosi Vegytani Intézetbe, akkor Straub a nemzetközi atomenergia-bizottságnak volt a vezetője. A vegytanon fogorvostan- meg orvostanhallgatókat oktattam öt évig.

Abban az időben Straub prof kezdeményezésére épült fel a Biológiai Központ. Eredetileg a Hűvösvölgyben épült volna, még a helye is ki volt jelölve. De az akkori pártvezetés kitalálta, hogy decentralizálni kell, de közben abban reménykedtek, hogy Straub azt mondja, akkor nem. Ő pedig azt mondta, oké, akkor legyen Szeged. Így került Szegedre a Biológiai Központ.

Összeválogatott Budapesten egy csapatot, akiket lehozott Szegedre. Belekerültem, ez lett Szegeden az SZBK Biokémiai Intézet.

– Mi mindennel kezdtek foglalkozni?

– Amikor lejöttünk Szegedre, az volt a csali, hogy akik lejönnek, lakást kapnak. Ez mondjuk engem nem motivált, mert volt Budán lakásunk, de a másik ok igen: minden öt évből egy évet külföldön tölthettünk. Az 1970-es évekről beszélünk, el tudja képzelni...

– Akkor a külföld nem a Szovjetuniót, meg nem az NDK-t jelentette...

– Így van, azt jelentette, a világ vezető tudományos országaiba mehettünk ki. Tényleg így volt: 1971-ben jöttem le Szegedre, és már 1972-től 1974-ig az Egyesült Államokban dolgozhattam. Straubnak köszönhetően az SZBK a UNDP-től, az ENSZ Fejlesztési Programjától kapott ötmillió dollárt.

Felfoghatatlan mennyiségű kemény valuta volt. Arra használhattuk, hogy vezető nyugati kutatókat hívunk meg, akiknek az lett a feladatuk, hogy elindítanak itt egy kutatócsoportot, egy-egy kutatást. Olyan műszereket szereztünk be, amik csak itt voltak az egész Varsói Szerződés területén.

De ösztöndíjakra is fordíthattuk, ebből tudtunk kimenni külföldre. Mondjuk én pont nem, mert az amerikaiaktól kaptam ösztöndíjat.

– Hova ment ki kutatni?

– Közép-Nyugatra, a Washington Egyetemre, St. Louisba. Egy szabályos kultúrsokk volt.

– Hátradőltem. Meséljen!

– Néhány hét alatt rájöttem, azt az országot az intelligens embereknek készítették. Olyan meglepetések értek. Hát, a Yellow Pages... Tudja, mi az, ugye?

– Persze!

– Csapongok majd, de érthető lesz, szerintem. Magyarországon akkoriban telefonkönyv volt, és semmit nem lehetett elintézni. A Yellow Pages-ben akkor tényleg minden benne volt: hol vannak kiállítások, mit lehet látni az állatkertben. Egy írástudó, átlagember abból mindent el tudott intézni. Szegedre amikor leköltöztünk tizenöt éven át nem tudtuk elintézni, hogy legyen telefonunk. Budán volt, hozzá voltunk szokva, hogy van, létezik. St. Louisban felhívtam a Ma’Bellt, mondtam, hogy ide költöztem be, és szeretnék telefont. Azt felelték, állatira sajnálják, de elmúlt este hat óra, holnap tudnak csak kijönni, beszerelni.

Egy másik példa: Magyarországon még a kilencvenes években is rendszeresen előfordult, hogy ha megrendeltünk egy vegyszert, akkor másfél évet kellett várni rá. Gyakran megtörtént, hogy mire megjött, azért ültünk össze, hogy megfejtsük, ki rendelte, mire való. Odakint viszont előfordult, hogy szóltam a titkárnőnek, szükségem lenne izotópra. Azt elvileg még nehezebb, tovább tart beszerezni. Mondta, rendben, megrendeli. Egy óra múlva jött azzal, hogy nagyon sajnálja, de most sztrájkol az egyik szállító és csak holnapra ér ide. Összehasonlíthatatlanok voltak a különbségek.

És ami még ma is különbség: a Washington Egyetem az egyik legnagyobb orvosi egyetem az Egyesült Államokban. Minden héten volt legalább két világhírű vendég, aki előadást tartott arról, hogy ő mit csinál. A szegedi egyetem és az SZBK is eszméletlenül jók, de itt évente van két-három olyan előadás, ami ott hetente előfordult, ami azt jelentette, hogy az ember nagyon sok területen tisztában volt azzal, hogy a tudomány éppen hol tart.

– Azután, hogy hazajött, mennyire volt nehéz visszarázódni abba a – mondjuk így – lassúságba, ami itthon volt?

– Eleinte nem, mert akkor még tartott ez a bizonyos ötmilliós támogatás. Az SZBK már kezdetben is rendkívül magas színvonalon működött. Azt kell mondjam, hogy akkor biztos, hogy Kelet-Közép-Európában nem volt hozzáfogható intézmény. Később dolgoztam Prágában, ahol szintén van egy ilyen nagyon jó intézet, ahol Angela Merkel is dolgozott egy darabig, de az SZBK minden fölött volt. Aztán szép folyamatosan elindult lefelé: amikor ennek a támogatásnak vége volt, akkor forintból kellett megélni, azaz évről évre egyre rosszabb és rosszabb körülmények között dolgoztunk. Mai szemmel nézve az elképzelhetetlen, hogy amit mi akkor jó körülményeknek tartottunk, valójában milyen körülmények voltak. Most veszünk egy katalógust, vagy az interneten megnézzük, hogy foszfatidiletanolamint ki gyárt és kitől lehet beszerezni. Megrendeljük, és meghozzák a kívánt minőségben a kívánt mennyiségben.

Annak idején, amikor nekünk ezzel dolgozni kellett, akkor az egyik kollégám kiment a vágóhídra, és hozott két marhaagyat. Vettünk egy tíz literes turmixgépet, huszonöt liter kloroform meg metanol keverékében fölszuszpendáltuk ezt a marhaagyat, és körülbelül három hétig tisztítottuk, előállítottuk azt, a, mit tudom én, ötven milligramm foszfatidiletanolamint, amire nekünk szükségünk volt a kísérlethez.

De hát ez csak egy példa a sok közül. Minden nap ilyenek történtek velünk, éveken keresztül mi állítottuk elő azokat a reagenseket, amikkel egy normális laboratórium úgy dolgozik, hogy megrendeli kívülről.

– Mi mindent sikerült ilyen körülmények között elérni? Milyen olyan eredményeik lettek, voltak, amikre azt mondhatjuk csodaszámba mennek? Abban biztos vagyok, hogy tisztában voltak vele, vagy így csinálják, vagy sehogy.

– Ez nyilvánvaló volt, nem nagyon volt variáció. Még egy gondolat az előzőhöz, mert kapcsolódik: az SZBK-ból a körülményekhez képest nagyon kevesen disszidáltak. Mindenki egy kicsit úgy érezte, hogy tartozik annyival Straubnak és az intézménynek, hogy marad, hogy hazajön. Mert azért azzal tisztában voltunk, hogyha sokan lelépnek, akkor utána vége ennek, hogy ki lehet menni külföldre. És akkor az eredményekről: vannak olyan tudományos eredményeink, amik nincsenek.

Hogy értse, hogy miről beszélek: régen az inzulint úgy állították elő, hogy a vágóhídon volt egy 200 literes vashordó, tele sósavval, és a megbízott hentesek a disznónak, meg a marhának a hasnyálmirigyét beledobták ebbe a sósavba, és aztán azt a gyógyszergyár időnként összeszedte, és abból tisztították ki az inzulint. A hetvenes évek során fölfedezett géntechnológiai eljárások lehetővé tették azt, hogy először az Eli Lilly nevű amerikai cég baktériumokban megtermeltette az emberi inzulinnak a fehérjéjét, ami egy eszméletlen áttörés volt – azóta is a világon mindenütt ilyen inzulint használnak.

Ez az a GMO, amitől a sötétzöldek olyan falra mászósak. Tehát ez valami iszonyatos áttörést jelentett a biológiában, és ebből a szempontból mi nem voltunk nagyon lemaradva.

Venetianer Pál (ma akadémikus) elindított egy olyan projektet, hogy mi megcsináljuk a magyar inzulint. Akkoriban dollárért kellett venni; igazából a mai napig is dollárért kell venni. Néhány év alatt meglehetősen zord körülmények között valóban elkészítettük, készen volt az a konstrukció, amivel egy gyógyszergyár már tudott volna inzulint termelni, hogyha akart volna. Csakhogy a gyógyszergyárban a főmérnök fölmérte azt, hogy ha ők a magyar baciban a magyar inzulint előállítják, akkor neki minőséget kell biztosítani, ő felelős a gyártásért, ő felelős a minőségért, a mennyiségért, hogyha megveszik külföldről, akkor csak az ampullázásért felelős. Tehát az illetékes elvtársaknak nem volt érdeke ez, és leszarták azt, hogy ez dollármilliárdokat jelent az országnak. Úgyhogy ebből nem lett semmi. De hát ettől még ez egy óriási tudományos eredmény volt.

Büszke vagyok arra is, hogy épp a minap Karikó Katival telefonon beszélgettünk arról, hogy szerte a világban egy focicsapatnyi – tartalékokkal együtt –tanítványom van, akikből akadémikus, intézetvezető, egyetemi tanár lett: Ulánbátortól Bostonig, Kanadától, Törökországon keresztül Dániáig. Tizenhárom ember, akik a legtöbbre vitték, valamennyien innen az SZBK-s laborból kerültek ki. A körülményeket figyelembe véve, ez komoly teljesítmény.

– Mi lett az SZBK után? Hogyan jött át az egyetemre?

– Valamikor még az Antall-kormány idején volt egy olyan pályázat, hogyha olyan tanszéket csinálunk, amelyik az illető egyetemen még nem volt, akkor erre lehet kapni egy csomó pénzt. És akkor összebeszéltem vagy nyolc emberrel, hogy csináljunk egy immunológiai tanszéket, mert az utolsó időkig nem volt immunológia tanszék a szegedi egyetemen. Be is adtuk azt a pályázatot, amihez a rektornak az engedélyére is szükség volt. Akkoriban Fráter Loránd volt a rektor. Az volt az elképzelésem, csináljunk egy virtuális tanszéket. Miután én az SZBK-ban nagyon jól éreztem magam, nem akartam professzor lenni az egyetemen. Meg nem úgy képzeltem el a tanszéket, hogy egy felülről vezérelt valami legyen, hanem hogy az a nyolc ember, akik összeszövetkeztünk, elosztjuk egymás közt a tananyagot, oktató tanszéket csinálunk, ahol van egy titkárnő, aki intézi az adminisztrációt. Na, hát kiderült, hogy a nyolcból azért volt, aki professzor akart lenni, aki megfúrta ezt az egészet, úgyhogy vízbe esett ez a dolog. Pár évvel később, amikor Bélády professzorasszony nyugdíjba ment, felmerült, hogy az elméleti mikrobiológia, a klinikai mikrobiológia és az immunológia három külön egység lenne. Akkor fölhívott rektor úr, hogy adjak be egy pályázatot, hogy az Immunológia Tanszéknek én lennék a professzora. Végül különféle dolgok közbejöttek, nem lett immunológiai intézet, hanem én betagozódtam a Mikrobiológiai Intézetbe.

– Itt időben hol vagyunk?

– 1995. Szóval a fentieknek az lett a következménye, hogy a Mikrobiológiai Intézetben heten voltunk professzorok.

– Akkor az egy erős intézet volt.

– Guinness rekordnak elmenne. Na most ehhez tudni kell, hogy azt a mikrobiológiát, amit én annak idején az egyetemen tanultam, nagyon utáltam. Virológusként dolgoztam az Egyesült Államokban, meg itthon, de a mikrobiológia azért annál egy sokkal nagyobb tudomány. Arról én egyszerűen nem vettem tudomást, mert nem érdekelt. De hát, hogyha tanítani kell, akkor muszáj tudni. Megvettem a legújabb, legjobb amerikai tankönyveket. És rájöttem, hogy annak a mikrobiológiának, amit én a hatvanas években tanultam mikrobiológia címen, annak semmi köze nincs a modern mikrobiológához! Ez egy fantasztikus új tudomány lett! Elképedve láttam azt, hogy mi még azt a hatvanas évekbeli mikrobiológiát oktatjuk. Ez nekem egy elég komoly csalódást jelentett. Volt egy pesti kollégám, aki Szegeden '56-ban tanulta a mikrobiológiát. És kiderült, hogy ugyanabból a jegyzetből tanult, amiből '95-ben oktattunk. Miközben a mikrobiológia két forradalmon ment keresztül. Mintha a sebészek altatás nélkül dolgoznának még, vagy pókhálót tennének a sebekre.

Tíz éven keresztül voltam a Mikrobiológiai Intézetben, és akkor megpályáztam az Orvosi Biológiai Intézetet, ami közelebb állt a szívemhez: ott molekuláris biológiát, genetikát, meg immunológiát oktattunk. És közben a nyugdíjba vonulásomig az SZBK-ban maradtam, azaz még tizenhárom évig az SZBK-ban kutattam. Az egyetemen csak oktattam és tanszékvezető voltam az Orvosi Biológián, de a kutatócsoportom maradt végig az SZBK-ban. Így lettem professzor, miközben nem akartam professzor lenni.

– Ugorjunk egészen mostanáig, amikor – ahogy mondta „reklamálva” az elején – rengeteg fénykép készült magáról. Adott egy interjút Rafai Gábor kollégámnak, ami az egyik olyan interjú volt a koronavírus-járvány idején, ami körbement háromszor nemcsak a magyar sajtóban, hanem külföldről is nagyon sok helyről kaptunk rá visszajelzéseket...

– Amikor elkezdtek ezzel kapcsolatosan érdeklődni, akkor én elmondtam az első riporternek, hogy soha az életben ezzel a koronavírussal nem dolgoztam, hiszen még a világon se volt, amikor én aktív voltam. Csak annyit értek ehhez, amennyit az ember a világhálón, a tudományos folyóiratokból össze tud szedni. Én nem vagyok koronavírus specialista. Azok a vírusok, amikkel én dolgoztam, azok az arbovírusok, alfavírusok, adenovírusok – semmi közük nincs ehhez. De ha az ember olvas, és nyuggerként, amikor az embernek rengeteg szabadideje van, még többet tud olvasni, utána tudtam nézni mindennek. Mondjuk, az a Rafai-féle interjú abból a szempontból is nagyon érdekes, hogy akkor... Azt hiszem, Rékának hívják a fotós lányt.

– Lucának.

– Luca, igen. Luca csinált rólam néhány fényképet, amin egy világos szürkéskék pulóverben ülök. És azt a képet viszontláttam vagy tíz interjúban. Egyszer azzal hívott fel az egyik ismerősöm, hogy neked csak egy pulóvered van?

Erre az ismertségre, „szakértésre” rátett még az is, hogy a Pedagógiai Estéken a genetikailag módosított organizmusokról tartottam volna egy előadást. Csak közben jött a koronavírus-járvány, és Porkoláb Misi megkért, hogy inkább arról beszéljek. Akkor már kezdődött a karantén, az IH-ban nem lehetett megtartani, de a Somogyi-könyvtárban még igen. Ezután kaptak fel végleg. Holott a világon semmi indok nem volt rá. Magyarországon, aki ehhez értett, az Jakab Ferenc meg Kemenesi Gábor: ők dolgoztak ilyen vírusokkal.

– Mégis egy pillanat alatt hitelesen tekintettek magára.

– Az, hogy valaki ötven éven keresztül az egyetemen oktat, az elég idő, hogy megtanulja azt, hogyan lehet bonyolult dolgokat úgy elmondani, hogy azt egy átlagember megértse – az egyetemen elég sok szellemi fogyatékos előfordul... Ez nyilvánvalóan segített, és ebből a szempontból biztos, hogy ez nekem előny volt azokkal szemben, akik lehet, hogy nagyon értenek a vírusokhoz, de nem tudnak róla közérthetően beszélni. Tudom, hogy kik Magyarországon a legjobb virológusok és a legjobb immunológusok. Magyarország legjobb immunológusai közül Erdei Anna az Akadémiának a főtitkár-helyettese, az egyik legmagasabb rangú magyar kutató. Kitűnő, tökéletes immunológus. Soha nem kérdezték meg. Ott van Németh Péter, Balogh Péter, Berki Tímea, kitűnő immunológusok. Soha senki meg nem kérdezte őket.

Emlékszem arra is, hogy az egyik tévében életmódszakértő pasit kérdeztek meg arról, hogy most hogy kell a vírus ellen védekezni. Ezeken rendre kiakadtam. Ahogy azon is, hogy meghívnak egy immunológust a televízióba, aki főműsoridőben, amikor megkérdezi tőle a riporter, hogy maga beoltatná-e magát, akkor némi tűnődés után azt mondja, hogy hát, nem, ő nem. Ezt valami iszonyatos volt ezt megélni, honnan tudták ezeket a hülyéket előkaparni?

Ez rám is vonatkozik, hogy honnan a fenéből kapartak elő? Miért lettem én a vírusnak a magyar hangja? Semmi közöm nem volt ehhez a vírushoz korábban.

– Most, hogy egy kicsit visszaszorult a koronavírus hogyan telnek a nyugger-hétköznapok?

– Továbbra is rengeteget olvasok. Továbbra is kíváncsi vagyok, kutatóként ez a kíváncsiság teljesen természetes állapot nekem. És van is mit olvasnom. A tudománynak a fejlődése az elmúlt – mondjuk – ötven év alatt nem lineáris volt, hanem exponenciális. Eljutottunk oda, hogy az ismeretanyag, amit a világról tudunk, az most már nem évtizedek alatt duplázódik meg, hanem hónapok alatt. Elképesztő a fejlődés, és sajnos ezt sem a társadalom, sem a jog nem tudja követni.

Mondok egy példát: Magyarországon, ha Zala megyében találnak egy kukoricaföldet, amelyikről kiderül, hogy genetikailag módosított kukoricát vetett oda a gazda, akkor kiszántatja a minisztérium. Merthogy szerintük a GMO veszélyes az ember egészségére. És közben Magyarországon van egy tucat olyan gyerek, akik genetikailag módosítottak. Akkor őket ki kellene szántani? Azaz a hülye jognak, egy hülye paragrafusa van kőbe vésve az alkotmányba: a GMO az veszélyes az ember számára. Miért hülyeség ez? Néhány éve száz Nobel-díjas írt egy levelet a Greenpeace-nek, hogy a GMO az emberiség jövője.

Ha fölmelegedik a Föld, és nem lesz csak 300 milliméter csapadék a magyar Alföldön, akkor nem lehet olyan búzát meg olyan kukoricát vetni, ami 6–800 milliméter csapadékot igényel. Na, ez csak a körítés. Amit akarok mondani, hogy nincs tisztában a közvélemény azzal, hogy egyik napról a másikra elképesztő új fejlemények vannak a tudományban.

Két olyan dolog indul el napjainkban, ami abszolút meg fogja változtatni a világot: a daganatos betegségeknek a gyógyítása, és az örökletes betegségeknek a gyógyítása – ugyanaz a technológia. És ez megint GMO, a szervezetnek a genetikai módosítása. Ennek egy része már Magyarországon is van, itt Szegeden is: az egyetemen használnak olyan „biológiainak” mondott új gyógyszereket, amelyek tulajdonképpen nem gyógyszerek, hanem ellenanyagok. Olyan, mint ami a mi vérünkben is kering, csak mesterségesen csinálták.

A terápia következtében olyan daganatos betegek, akiknek korábban hetei voltak hátra, és akikre annak idején azt mondta az orvos, hogy hagyjuk a kemót, mert csak az életminőséget rontja, már nem érdemes szenvedtetni: ezek az emberek meggyógyulhatnak. Meggyógyulhatnak, nem csak hosszabb ideig szenvednek. Nem még egy évet nyert, mert a kemóval ez volt, hogy na, sikerült egy kicsit tovább élni, a metasztázisok ugyan nőnek... Itt nem erről van szó. Egy melanómás betegnek, akinek száz áttét van a szervezetében, azzal nem tud a sebész, a radiológus mit csinálni, nem lehet száz pici áttétet kioperálni, kiirtani. Ezzel a GMO-technológiával a betegnél eltűnhetnek a metasztázisok, és meggyógyulhat az illető. Ez a jelen.

Csak ezt nem tudja az utca embere, és hogyha megnézi a hülye Facebookot, akkor azt olvassa, hogy a citrom az százszor jobb, mint a kemoterápia és a lófarú zsályagyökértől elmúlik a szklerózis multiplex. És nincs járvány, nincs vírus. És vannak olyan emberek, akik ezt tényleg elhiszik. Iszonyatos baromságok terjednek a populáción belül, mert nincs a tévében, a rádióban egy tudományos műsor. Ki a fene hallgatja a Felfedezőt (Gimes Julit a Kossuth Rádióban)? Szinte senki már. Ennek következtében el sem jut az átlagemberhez az, hogy ilyen gyógyszereink vannak.

De mondok egy másik eljárást, ez Magyarországon még nincs, de már Kínában, az Egyesült Államokban, európai országokban létezik: a daganatos betegnek leveszik a vérét, „kiszedik” azokat a bizonyos T-sejteket, genetikailag átalakítják, kivesznek, beletesznek géneket, majd visszaadják az illetőnek a saját T-sejtjét, és ez a T-sejt felzabálja a tumorsejteket. Akárhol van a tumorsejt, akárhány áttét van, megtalálja, elpusztítja. És ezt nem agyrém, ez már működik! Jó, ma még negyedmillió dollár egy ilyen kezelés, de működik. Van egy fényképsorozatom, amit a hallgatóknak szoktam bemutatni, az a kislány látható a fotókon hat-, nyolc-, tízévesen, akin először csinálták ezt a kezelést – másféléves korában.

Mondok még egy példát, ez is szinte hihetetlen. Van egy olyan fehérje, amelyik a bőrnek a külső rétegét és az alsó rétegét lényegében összeköti. Hogyha ezzel a fehérjével valami baj történik, például sérül a gén, akkor annyira nem tartja meg a bőr külső rétege magát, hogyha megsimogatják az illetőt, lejön a bőre. Pillangógyerekeknek hívják őket, nem érik meg a felnőtt kort. Olyanok, mintha súlyos égési sérülést szenvedtek volna. Egy kisfiúnak a testfelszínének a nyolcvan százalékáról hiányzott a bőr. Ez önmagában azt jelenti, jelentette pár évvel ezelőtt, hogy meghal. De egy olasz pasi csinált egy olyan „vírust”, amelyikbe beleépítette azt a gént, amelyek ezt a hibát tudja korrigálni. A vírus már nem az átlagember által ismert vírus, csak egy hordozó, amiben ott van ez a javító gén. A kisfiúról, ahol még volt bőr, mintát vettek, ezzel a vírussal genetikailag „megjavították” és petricsészékben elkezdték tenyészteni a gyereknek a bőrét. Közel másfél négyzetméternyi tenyésztett bőrt ültettek vissza a gyerek testére. És ma a gyerek focizik, normális életet él. Tökéletesen meggyógyították.

De hát ismétlem, Magyarországon is már tizenkét gyereken végeztek genetikai módosítást, ezek az SMA-s gyerekek, akiknek gerincvelő-problémái voltak, és teljesen normális gyerek lesz belőlük. Olyan elképesztő dolgokat csinál az orvostudomány, ami science-fictionnek hangzik, és tulajdonképpen az is, de mégis itt van velünk. Három-négy év múlva ez rutin lesz. A világnak ezer olyan laboratóriuma van, ahol ilyen kísérletek folynak, és az ember nem győzi olvasni ezt – én is próbálom valahogy követni. Csak kár, hogy a világ jelentős része erről semmit nem tud...

– Mennyit olvas egy nap?

– Nagyon változó. Azt sajnálom, nehéz továbbadni. Nincs igazán fogékony hallgatóság, az átlagember nem jut hozzá ezekhez az információkhoz, és nincs is meg valójában a módja annak, hogy ezek az információk eljussanak hozzá. Egy vetélkedő arról szól, hogy mit tudom én, melyik falusi zenekar dobosának ki volt a második felesége. Ettől géniusz valaki, hogy ilyen kérdésekre tud válaszolni... Hogy lehet az, hogy senkinek nincs igénye arra, hogy mi lesz velünk pár év múlva? Meg kellene valahogy találni annak a módját, hogy az ismeret is terjedjen, ne csak a hülyeség...