– Gyüdi Sándor a Szegedi Szimfonikus Zenekar igazgatója maradt az egyetlen jelölt, róla szavaz majd Szeged közgyűlése, így ön lehet, lesz az együttes művészeti vezetője. Miért mondott igent regnáló igazgató felkérésére?

– A nagyon jól sikerült tavalyi koncert után kezdtünk beszélgetni a zenekarral arról, hogy érdemes lenne szorosabbra fűzni az együttműködést. Az egyeztetések után úgy láttuk, hogy a szándékainkat, miszerint hogy az eddigi eredmények és értékek megőrzése mellett szeretnénk egy új zenei lendületet adni a zenekarnak, az képviseli a legjobban, ha együtt adjuk be a pályázatot – illetve Gyüdi Sándor adja be, engem, mint művészeti vezetőt megjelölve. Közösen mutattuk be a pályázatunkat a zenekarnak. A zenekarnak és Sándornak is az az elvárása, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekar életébe egy olyan új művészeti irányt és koncepciót hozzak, amivel gazdagodik a társulat. Ennek én ezer örömmel teszek eleget, fantasztikus lehetőségeket látok ebben az együttesben. A pályázatot megelőző beszélgetések során kiderült az is, hogy Gyüdi Sándorral sok szempontból hasonlóan gondolkodunk a zenekar fejlesztéséről, nagyon nyitottan áll az elképzeléseimhez is, kíváncsian, támogatóan fogadta a művészeti vezetői terveimet.

– Mik lennének, milyenek lennének ezek a dimenziók, szempontok?

– Rengeteg tervem van, amiket fokozatosan remélhetően meg fogunk majd valósítani közösen Sándorral és a zenekarral, ez érinti a repertoárt, a közönséggel való kapcsolattartást, a programtípusokat, a meghívott vendégelőadókat – sok aspektusa van ennek, de a lényeg, hogy a zenekar fejlődjön, és a közönség is érezze, hogy megszólítja őket a Szegedi Szimfonikus Zenekar játéka.

– Mikor kezdtek el erről beszélgetni Gyüdi Sándorral?

– Tavaly ősszel volt egy koncertem a zenekarral egy nagyon szép francia programmal. Nagyon jól sikerült: egy fantasztikusan nyitott társasággal, nyitott együttessel találkoztam, nagyon jó hangulatúak voltak a próbák is. Utána merült fel, hogy valamilyen módon, valamilyen formában ezt az együttműködést folytatni erősíteni lehetne. Azt lehetett tudni, hogy az igazgatói pályázatot ki fogják írni, utána kezdtünk el Sándorral egyeztetni arról, hogy ennek akkor milyen módot tudunk találni.

– Mennyivel másabb úgymond csak vezényelni a zenekart, mint építeni, formálni azt?

– Amikor vendégkarmesterként áll egy zenekar előtt az ember, akkor arra van lehetőség, hogy az adott hangversenyre fókuszáljon. És akkor az a dolga, hogy az adott hangverseny a lehető legjobban sikerüljön. Hogyha valahol felelek azért, hogy milyen a művészi irány, milyen az együttes szakmai minősége, akkor ez egy teljesen más, hosszú távú és nagyobb hatású munka. Az együttesnek arculatot kell adni, egy olyan profilt, egy olyan saját hangot találni, ami megkülönbözteti más együttesektől, és akkor tudja azt mondani a közönség, hogy én a szegedieket akarom hallgatni, mert olyan fantasztikus, különleges hangzása, stílusa van, amit csak tőlük hallhatok. Művészeti vezetőként foglalkozni kell a repertoárral is, a választott programoknak természetesen a közönség igényei mellett a zenekar hosszútávú művészeti céljait is szolgálniuk kell.

– Milyen, arculata, hangja lehet, lehetne a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak? Hogyan lehet, lehetne rajta változtatni, hogy lehetne, kellene átalakítani? Nekünk kicsit botfülű átlagos zenehallgatónak hogyan lehet megmutatni azt, hogy igen, a szegedi szimfonikusoknak különleges, egyedi hangzásuk van?

– Valóban van egyfajta uniformizálódás, ma már rengeteg zenekar is van, nagyon sokan ugyanazt a repertoárt játsszák, de azért vannak ellenpéldák: mondjuk egy Wiener Philharmonikert mindig meg lehet különböztetni más zenekaroktól. Amikor ősszel Debussyt vezényeltem Szegeden, akkor azt láttam, hogy ez egy nagyon szerethető, izgalmas egyéniségekkel teli együttes. Különleges adottsága az együttesnek az is, hogy két feladatot kell egyszerre látni, a színházi és a szimfonikus zenekari feladatokat. A zenekar tele van izgalmas művészegyéniségekkel, és hogy ez a közös hang milyen lesz, lehet, ha együtt dolgozhatunk Gyüdi Sándor újraválasztása esetén, majd kialakul. Az én fejemben mindenesetre már van erről egy kép. Az egyik legizgalmasabb része egy ilyen munkának, hogy a kollégákkal közösen kell kialakítani egy olyan irányvonalat, amiben ők is jól érzik magukat.

– Itt volt azon a társulati ülésen, ahol az igazgatói posztra pályázó Gyüdi Sándor és Hamar Zsolt bemutatkozott, beszélt a pályázatáról az elképzeléseiről. A társulati szavazást végül 47–42-re Gyüdi Sándor nyerte meg. Mit tapasztalt ezen a bizonyos társulati ülésen?

– Rengetegen ott voltak ezen a társulati ülésen és sok kérdés hangzott el, egyik a másik után. Ez teljesen egészséges, normális helyzet, nagyon örültem neki, hogy így volt, mert azt jelenti, hogy valóban foglalkoztatja a zenekart, fontos a zenekarnak a saját jövője. Egyébként a tavalyi közös koncert egy nagyon fontos találkozás volt, ez a tapasztalat adta meg az alapot a további tárgyalásokhoz: Egy ilyen koncerten nagyon sok minden kiderül a személyiségről és a zeneiségről mind a két félnek.

– Beszéljünk egy kicsit magáról is: egy matematikus miért lesz karmester?

– Mert ezt szeretné csinálni, nem a matekot.

– És erre mikor jön rá az ember, hogy nem a matekot akarja csinálni?

– Mindenféle oka van, valójában én mindig zenéltem, csak egy darabig úgy gondoltam, hogy ezt nem profi szinten fogom űzni. Majd mégis így alakult. Matematika nélkül tudok élni, zene nélkül nem.

– Hol képezte magát?

– Tanultam Bécsben és az Egyesült Államokban is a magyar Zeneakadémia mellett. Diploma után Kocsis Zoltán mellé kerültem a Filharmonikusokhoz, majd Fischer Ivánhoz a Fesztiválzenekarhoz, ahol az asszisztencia mellett komoly koncerteket is vezényelhettem. Fischer Iván az egyik legnagyobb zenekarépítő, a világ egyik legsikeresebb zenekarát építette föl. Ez egy olyan teljesítmény, ami mindenképpen példaként lebeg az ember előtt. Van egy projektegyüttesem, a Budapest Sound Collective, velük leginkább progresszív dolgokat csinálunk. Ez teljesen más profil, mint egy nagyzenekari intézmény, amilyen a szegedi is: egy ilyen nagyzenekarnak elképesztően sokféle izgalmas feladatot kell ellátnia. Ami még szorosabban kötődik a nevemhez, az a Semmelweis Egyetem hallgatói zenekara, a Medikus Zenekar. Ez az alapvetően hallgatókból, rezidensekből álló zenekar lassan tizenöt éve alakult, szinte a kezdetektől mellettük vagyok, és már olyan komoly szintre fejlődött az együttes, hogy nemrég Mahler szimfóniát játszottak nagy sikerrel. Fontosnak tartom, hogy a budapesti Bartók Konzervatóriumban tanítottam öt évig a szimfonikus zenekar tárgyat. A volt diákok már kollégák, amikor találkozunk velük fantasztikus úgy dolgozni, hogy ilyen régóta ismerem őket.

– Itt a szegedi zenekarban van tanítványa?

– Igen, van olyan, aki hozzám járt. Ezek a találkozások mindig nagyon inspirálóak, meg nosztalgikusak, persze nem vagyok még olyan öreg, mégis... Van már mire emlékezni...