Deja Vu Fesztivál 2022: háromnapos Sztárban sztár a Szegedi Partfürdőn

Ott voltunk a nosztalgia buli mindhárom napján, és most elmondjuk, milyen volt.
Kovács M. Norbert

2022. június 06. 22:02

Deja Vu Fesztivál 2022: háromnapos Sztárban sztár a Szegedi Partfürdőn

Szögezzünk le valamit rögtön a legelején, mert úgy tűnik, nem mindenkinek megy a Deja Vu Fesztivál elhelyezése a horizonton: ezen a fesztiválon szinte alig szól jó zene. Amik szólnak, azok a kilencvenes és a kétezres évek javarészt eurodance zenéi, amik a legtöbb esetben már akkor is rossz zenék voltak, amikor aktuálisnak számítottak, viszont ha tetszik, ha nem, ezek szóltak a diszkókban, egy idő után a rádiókban is, ezek mentek a Viván (mert bizony nálunk nem az MTV volt a legmeghatározóbb zenecsatorna, mint a világ szerencsésebb területein, hanem a német és holland előadók által dominált Viva) meg az összes hosszabb-rövidebb életű zenetévén, és ha akartuk, ha nem, ezek vésődtek be a hallójáratainkba, nem egyszer kínkeserves dallamtapadást okozva. 

 

Ezeket a zenéket az is ismeri, aki mindent megtett azért, hogy ne csak ezekkel találkozzon, és ezekhez a zenékhez tényleg szinte mindenkinek van valamilyen élménye abból az időszakból, amikor még tényleg fiatal volt, nemcsak szerette volna azt gondolni magáról. Mindezek miatt pedig igazi szeretve gyűlölt zenék ezek, amikre évente egyszer teljesen jól lehet szórakozni, ha az ember nem veszi túl komolyan magát. Márpedig negyven körül azért már illik rendelkezni némi öniróniával. Aki meg még ennek ellenére is okádik ezektől a zenéktől, az szórakozhat azon, ahogy a haverjai szórakoznak. 

 

Szóval, a Deja Vu Fesztivál nem több, de nem is kevesebb, mint egy nagy, önfeledt bulizás, amikor egy kicsit bárki időt utazhat, akinek erre van igénye. Összehoz több tízezer embert, akiknek jó a kedvük és nem akarnak mást, csak szórakozni, kikapcsolni, elfelejteni a hétköznapok gondjait, a cégnél a főnök marhaságait, a folyamatos gyerekzsivajt, a szülői értekezleteket, a lakógyűlést, az inflációt, meg úgy mindenestől azt az édesbús izét, amit valóságnak hívnak. Olyanokat, akik újra 18 évesek akarnak lenni. 

 

Fel nem tudom fogni, ki lehet az, akit ez őszintén zavar, és képes „minőségi alapon” kritizálni ezt a fesztivált! Aki minőséget keres, az menjen montreali jazzfesztiválra, vagy a Sónárra, mert itt nem minőség van, hanem BULI.

 

És ha ezt tisztába tettük, akkor nézzük, mik voltak a három nap szerintünk legemlékezetesebb pillanatai!

 

 

Pénteken a szervezők egy kicsit túltolták a potmétereket, és olyan hangerővel indult el a fesztivál, hogy a Tisza másik oldalán, a szegedi belváros egy igen jelentős részén, de még néhol Makkosházán is tisztán, szóról szóra lehetett hallani a fesztivál nagyszínpadának eseményeit. Például azt, ahogy DJ Dominique szokásához híven szinte minden zenébe beledumált, vagy ahogy Kozso előadta a Szomorú szamurájt. Az este első külföldi fellépője, a La Bouche igen tisztességes bulit csinált már a korai kezdés ellenére is, több ismerősöm is egymástól függetlenül arról a megfejtéséről számolt be nekem, hogy szerintük ma mindenki a Be My Lover című sláger miatt ment a Partfürdőre.  

 

Aki járt már életében Deja Vu Fesztiválon, az tudja, hogy itt az előadóktól egyáltalán nem idegen, hogy mások slágereit is előadják a fellépéseik során, aminek többek esetében nyilván az az oka, hogy azzal az egy-két ismert dalukkal, amijük van, nehéz megtölteni még egy háromnegyed órás fellépést is. Szóval kicsit olyan ez a fesztivál, mint egy rohadt nagy Sztárban sztár, a TV2-nek az a sikerműsora, amiben a hírességek mások dalait éneklik.

 

Egy szintig nincs is ezzel különösebben semmi baj, pont azért, amit a fentiekben már leírtam, egy szinten túl viszont tényleg mókás, amikor bizonyos előadók szinte minden dala valaki más slágere valójában. Ilyen volt Kate Ryan koncertje, aki a kilencvenes évek végének szinte összes nagyobb, nők által énekelt klubhimnuszát előadta, érthető is ez mondjuk, hiszen a csajnak még az az egy slágere sem a sajátja, amiről jellemzően mindenki azt gondolja, hogy legalább az az egy az övé.

 

Az este, és hadd spoilerezzek egy kicsit: az egész fesztivál egyik legjobb koncertjét az iráni-svéd Arash adta az első estén, a Deja Vu legtöbb fellépőjével ellentétben ő nem félplayback koncertet adott, hanem egy komplett zenekarral érkezett, és lenyomott egy teljesen tisztességes, közel egy órás koncertet. Ez alatt az egy óra alatt olyan is volt az egész fesztivál hangulata, mintha nem is a Deja Vu-n, hanem a SZIN-en lenne az ember, a Deja Vu-érzés csak akkor jött vissza, amikor a koncert vége felé, mintha csak felszóltak volna a zenekarnak a színpadra, hogy vegyék már észre, hol vannak, az addig közel-keleties hangzású, csípőtekergetős popzenét játszó Arash az utolsó számaira egyre inkább diszkós-szintis, eurodance-es, EDM-be hajló csapatásra tért át, sőt, volt ott a vége felé még egy kis Seven Nation Army is.

 

A második napon, szombaton nagyjából borítékolni lehetett, hogy Korda György és Balázs Klári koncertjét egyik másik előadó sem fogja felülmúlni, már ami a közönség lelkesedését és ovációit illeti. És így is lett: hangozzon bármilyen szentimentálisan vagy érzelgősen, de tényleg tapintani lehet azt a szeretetet, ami a közönség és Kordáék között van. Mert ez a közönség részéről már rég nem csak vicces, ironikus mosolygás a régi idők még itt maradt táncdalénekesén, hanem valódi szeretet, sőt, tisztelet a szórakoztatóiparban több mint 60 éve jelen lévő legendás előadó iránt.

 

 

„Ha mikor 1959-ben először énekeltem Szegeden, nekem valaki azt mondja, hogy 2022-ben is itt fogok állni a színpadon... hát... csak azt mondom, köszönöm, Istenem!”

 

– mondta Korda György a koncert vége felé, amit szinte már megható volt hallani. Amúgy a koncert nyilván pont olyan volt, mint mindig, például tavaly, a SZIN-en: a dalok nagy részét már inkább Balázs Klári adja elő, de Korda ott van, és ha az alig több mint fél órás műsor kb. felét egy széken ülve tölti, akkor is ott van, jelen van, elmondja, mennyire szereti a közönséget, énekel is hármat-négyet, még mindig van humora és a szemében is ott a csibészség még 80 felett is. A közönségnek pedig láthatóan csak ez számít.

 

Kordáék után Lou Bega ezúttal zenekar nélkül lépett fel a Szegedi Partfürdőn. Tíz éve, a SZIN-en még egy rendes zenekart, meg egy komplett rezesbandát is hozott magával, most azonban csak a táncoslányok nyomták mögötte, miközben ő saját és nem saját slágereket énekelt. Sajátból ugye neki sincs sok, de szerencséjére az elmúlt 50 év popzenéje tele van egy rakás latin, karibi és hasonló, hozzá passzoló hangzású slágerrel, úgyhogy van honnan merítenie. Egy kicsit még Scatmant is megidézte a Scatman & Hatman című dallal, amiben a már sajnos elhunyt bajszos nyelvzsonglőrt is lehetett hallani, így egy kicsit ő is itt volt a Tisza-parton.

 

Bega után az egész fesztivál legnehezebben értelmezhető és leglassabban telő fél órája következett: a spanyol Las Ketchup három énekesnője láthatóan egy cseppet sem törődött azzal, hogy egyrészt a közönség minimum kilencvenöt százaléka egy árva szót sem tud spanyolul, másrészt a The Ketchup Song című dalukon kívül senki semmit nem ismer tőlük. Olyan lelkesedéssel adták elő a tök ismeretlen, egyébként nem is túl fülbemászó, nem is túlságosan bulizós, kissé erőtlennek ható dalaikat, mintha a Partfürdőn mindenki csak erre vágyna. Pedig erre szinte senki sem vágyott, úgyhogy egy idő után már szinte kínos volt az a toporgás, bámészkodás, és egyre erősebb unatkozás, amit a közönség soraiból érezni lehetett. 

 

Olyan volt ez a koncert, mint amikor áll az ember a szegedi Retro Klub előtt a sorban, és mögötte a félrészeg spanyol egyetemista lányok nem tudják eldönteni, hogy egymással veszekedjenek, a nyomulós perzsa pasikat szidják, vagy valamelyik kedvenc, nálunk tök ismeretlen spanyol nyelvű dalukat énekeljék teli torokból, közepesen hamisan. Aztán persze a végén jött a The Ketchup Song, és mintha az elmúlt fél óra meg sem történt volna, az egész Partfürdő szinte egy emberként nyomta a klipből ismert koreográfiát a dalra.

 

Ezt követően Alexandra Stan koncertje elmaradt, mert az énekesnő elég komoly hangszálgyulladással küszködik, ezt mindenki meg is tapasztalhatta az általa küldött bocsánatkérő videoüzenetből, amiben olyan hangja volt a román énekesnőnek, mint egy mutáló Darth Vadernek. Helyette Gabriel B és MolnárBé játszottak hosszabban, valamint az estét záró Basshunter is ráhúzott kicsit. Ő egyébként ugyanolyan nagy bulit csapott, mint tavaly.

 

Éjszaka aztán Gángó Krisztián hozta a formáját a Wannabe XXL-buliban a Sing-sátorban, vagyis egy remek retrobulit csapott, míg a Dokk Stage-en DJ Newl elevenítette fel az ezredforduló környékének masszívabb klubzenéit.

 

Vasárnap egészen hasonló volt a helyzet, mint a fesztivál első két napján. Miután az eső szerencsére csak lógatta a lábát, de le nem lépett a Partfürdőre, az egyslágeres Paradisio és a Masterboy is megmozgatta a közönséget, és persze nekik sem derogált mások zenéit játszani ahhoz, hogy a közönség jól szórakozzon. A vasárnapi ajánló cikkünkben pedzegetett kérdést, vagyis hogy a Kozmix vagy a Cascada fogja-e a nagyobb bulit csinálni, végül nem tudtuk megválaszolni, mert mindkét formáció hozta a formáját, ez a forma pedig az, hogy jó nagy bulit csapnak Szegeden, amikor csak itt járnak. Lányi Lala az idei koncertjük előtt valószínűleg kiolvasta a Coelho-összest, és az átvezetőkben csupa mély gondolatokat igyekezett megosztani a közönséggel, sőt, a nemzetközi helyzetre való tekintettel egy új dalukat is eljátszották, ami nem annyira a scooteres veretés, hanem inkább az érzelmes szintipop jegyében született, és a békéről próbált szólni. És persze volt Andy Fletcher-megemlékezés is, amire a koncert előtt a nyakamat is feltettem volna. A Kozmix és a Cascada koncertjei között az olasz Alex Gaudino dj-zett, aki nem bízta a véletlenre, és rögtön kezdésnek lejátszotta egyetlen nagy nemzetközi slágerét, a Destination Calabria című dalt, összességében viszont közel sem tudta annyira feltüzelni a közönséget, mint a többieknek sikerült ezen az estén.

 

A nagyszínpad zárása után a Sing-sátorban Gabriel B és Lennard csináltak nagy bulit, a Dokk Stage-en pedig Rakonczai Imre zongorázott slágereket, amivel egész jól megtáncoltatta a közönséget, utána pedig Nacsa Norbi nosztalgiázott egészen reggel ötig, és tette ezt olyan jól, hogy közönségének keménymagja láthatóan még simán bulizott volna tovább a szettjére órákon keresztül.

 

 

Nagyjából így telt el az idei Deja Vu Fesztivál, ahol amúgy az árak közelítették a budapesti éjszaka és fesztiválok árszínvonalát, főleg, ami az alkoholt illeti, bár egy sajtos lángosért is elkértek 1100 forintot. 

 

A repohárrendszert idén nekem három nap alatt sem sikerült megértenem, amikor pohárral együtt kértem egy nagyfröccsöt, akkor is 1560 forintot fizettem (1060 forint a fröccs, és 500 forint a pohár), meg amikor csak újratöltést kértem a poharamba, akkor is. Az első két este ezen még csak pislogtam, aztán amikor a harmadikon megkérdeztem az egyik pultos lányt, hogy ez mégis hogy van, akkor csak azt a választ kaptam, hogy nem tudják, ezt dobja a gép. Hát ezt dobta a gép, szóval vagy vettem egy csomó poharat a három nap alatt, vagy a fröccs sem volt olcsó. De hát ez van, ilyen válságos, háborús, meg durva inflációval terhelt időkben drága dolog a fesztiválozás.

 

A szervezők amúgy nem bízzák a véletlenre a jövőt: mától már kaphatók a super early bird bérletek a következő Deja Vu Fesztiválra, 2023. június 1-2-3-ra. Gondolom, aki idén jól érezte magát, jövőre is ott lesz.