Csend a dudaszó után – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. október 05. 14:35

Csend a dudaszó után – Sinkovics
Gábor jegyzete

„Ne azt nézzétek, hogy ki áll fölöttetek, hanem azt, hogy kik vannak körülöttetek és mögöttetek”

 

Paolo Mantegazza

 

Néha üzen J., hogy hagyjam abba ezt az „írogatást”. Üzeni, hogy félt. Meg egyébként is, minek fejjel menni a falnak. J. szeret engem, és óvna mindentől. Jót akar, ez nem is kérdés. M. nála is egyértelműbben fogalmaz: kihívom magam ellen a sorsot, ha újra és újra politizálok. Ne csináld – szinte már könyörög. B., egykori gyerekkori barátom egyszer kocogás közben megállított, és azt mondta már-már mosolyogva: miért nem viseled méltósággal ami veled, körülötted történik? B. Fidesz-drukker, rajongásig szereti miniszterelnök urat és az ő rendszerét. B. nem cinikus volt, amikor ezt kérdezte, egyszerűen csak az ő világképébe nem fér bele, hogy az a fickó, akivel ifjonti fejjel Led Zeppelint, meg Pink Floydot hallgatott, és a kettős meccsekre is együtt utazott a Népstadionba, igaz más színű zászlóval a kézben... Szóval az az ember ott és akkor már bélyeggel a homlokán a rendszer ellenségévé vált.

 

Mert a rendszer ellenségévé tették.

Átéltél-e hasonlót, Tamás? Mondták-e neked is, hogy légy óvatos, hogy ne tiltakozz, ne hőbörögj, fogadd el az ő játékszabályaikat. Simulj bele a rendszerbe.

 

Az ő rendszerükbe.

Téged is féltettek, és talán féltenek most is. Pedig velem és sokakkal együtt nem akartál te se igazi, se fotelforradalmár lenni. Hagyjuk meg a lándzsát, a kalasnyikovot azoknak, akik jól bánnak vele. Nem igaz? Mi csak apró hangyaként tegyük azt, amit szeretünk, és amihez talán valamiféle tehetség, vagy szerényebben fogalmazva képesség fűz. Újságot írni, futballmeccsekről tudósítani, szögletarányt megszámolni, unalmas, vagy ritkán érdekes egyéniségekkel találkozni – neked pedig tanítani. Tettük a dolgunkat Tamás, te is, én is.

 

Harminc esztendeig.

Éppen harminc esztendeig írtam a magamét – és te épp harminc esztendeig mondtad a magadét. Hosszú idő ez, mi csak tudjuk, igaz? Odatartozni valahová, szívvel-lélekkel, nem is munkahely volt az, nekem a sportlap, neked az iskola, hanem az élettér. Némi pátosszal az életünk. Aztán valahogy, valamiért kisétáltunk mindketten azon az ajtón. Megmutatták nekem is, neked is a kijáratot, átérzem mi van most benned, Tamás. Pontosan átérzem. Percemberek, senkik vették el a munkádat és ezt én ismerem nagyon is jól. Ismerem a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a gúnyt, a hatalmi gőgöt.

 

És nekem hallgatnom kellett, hogy miket mondanak rólam – senkiháziak.

 

Nem ismerjük egymást, honnan is ismernénk. A sors mégis hasonló utat szánt nekünk, és most együtt kellene kiabálnunk valahol az utcán sok ezer ember társaságában, hogy elég belőletek! Elég a kamudemokráciátokból, az álszent kereszténységetekből, a pózszerű magyarkodásotokból.

 

Abszurd igaz, Tamás? De hát Abszurdisztánban élünk, neked mondjam? És a hatalmi gőg azt sem viseli el, hogyha te, és a hozzád hasonlóan bátor pedagógus felemeli a hangját a maga igazságáért, az élete jobbá tételéért. De látod a bátor kifejezést használom, pedig egy normális világban nem kellene ahhoz bátorság, hogy valaki jobbat, többet akarjon. Megbecsülést. Láttam a felvételt, ahogy a rendszer kiszolgálói vonulnak végig az iskolán, a diákok sorfala között kínosan vigyorogva, kezükben ilyen-olyan halálos ítélettel, fenyegetéssel. Gyomorforgató jelenet volt.

 

A cinizmus táncpróbája.

Nem tudjuk hová zuhan még ez az ország. Hová zuhanunk mi, lejtőre tett kisemberek. Hogyan fizetjük majd ki az életet? Csekkben, számlában, blokkban. Fogalmunk sincs bírjuk-e a versenyfutást az árakkal, a ránk rótt terhekkel, rezsivel, hitelekkel, étellel, itallal. Nem ismerjük a jövőt, csak a jelent és már az is elég. A jelen kilátástalansága dolgozik benned és bennem – bennünk. És, persze, az érzelmek. A tehetetlenség megmérgezi az ember lelkét. És tudom, hogy ezt érezted, amikor kisétáltál a gimnázium kapuján. A tehetetlen düh, talán még élvezik is, hogy ezt tehetik veled, velem, bárkivel. És a Fidesz-drukker B., no meg a hozzá hasonlók ezt is megmagyarázzák. Miért nem kussoltál, minek ugráltál, ezt gondolják rólad. Meg libernyákoznak, és buziznak, és Gyurcsányt emlegetik, mintha ezeknek lenne bármi köze ahhoz – hogy te tanáremberként szerettél volna élni, tisztességesen megfizetett tanáremberként. Ez nem politika, Tamás, soha nem politizáltam én sem.

 

 

Leszartak a politikusok – és leszartam őket én is.

 

Szinte valamennyit.

 

Aztán lám, most kiabálok folyamatosan, teli s tele egészségtelen gyűlölettel, mert nincs más lehetőségem. Nem tudom megvédeni magam, és ezzel te is így vagy, Tamás. Pedig ez nem igaz, mert mögötted, melletted egyre több pedagógus emeli fel a szavát, diákok serege sorakozik fel mintegy békehadtest, és ők szeretnek téged. Szeretik azt amit képviselsz. A bátor kiállást, a hatalommal szembeni fellépést.

 

Hogy nem kussolunk!

Fakarddal a kézben megyünk neki a birodalmi lépegetőnek.

Most tüntetnek a pedagógusok, országos sztrájkot hirdetnek, polgári engedetlenséggel fejezik ki a nemtetszésüket, most diákok szerveznek akciót, most dudálnak az emberek az utcákon kanyarodva, és szimpátiájukat kifejezve a tanárok mellett. Lenyűgöző az öt kilométeres élőlánc, az emberfüzér látványa. De az a baj, Tamás, hogy majd holnap meg holnapután csend lesz a dudaszó után. Mert az emberek többsége inkább saját magával, a saját sorsával foglalkozik, és becsukja az ablakot, lehúzza a redőnyt, hogy ne is szivárogjon be a világ zaja – a ti hangos jajkiáltásotokkal együtt.

 

Mert ilyenek vagyunk.

Ilyenné tett bennünket negyven plusz tizenkét év egypártrendszere.

És ezt ők ott fent pontosan tudják, hogy nincs mitől, vagy kitől félniük. A hőbörgők elhallgatnak, dudaszóval együtt.

 

De neked, Tamás innentől kirúgott, megbélyegzett pedagógusként szinte kötelességed mindig és mindenhol elmondani: az élet szép, ahogy Roberto Benigni gyönyörűséges filmjéből is tudjuk, és nincs olyan helyzet, nincs olyan hatalom, amely mindezt elvehetné tőlünk.

 

Én pedig üzenem J-nek és M-nek, hogy szeretem őket.

 

Ahhoz pedig már késő, hogy megtanuljam, milyen csendben maradni.

Címlapon

mutasd mind