Itt álltok hát az óceán partján. A kilátás felkavaró, megmozgatja az ember lelkét és fantáziáját. A nagy víz, mint a lehetőségek fodrozódó, spriccelő, hullámzó, veszélyes színtere. Csak egy csónak, ladik, vagy egy gumimatrac kell hozzá, hogy nekilóduljatok. Neki a messzeségnek. De a víz nem mindig segít nektek. Örvényeket, csapdákat rejt a számotokra.

A mélység olykor lehúzza az ember gyermekét.

De mennetek kell, ha másként nem, hát vitorlát bontva, kék-fehér csíkos matróztrikóban, bátran, viharral, tízemeletnyi hullámokkal dacolva. De elég is ennyi ebből a lírai, vizes látomásból! Maradjunk a szárazföldön!

Sőt, maradjunk a földön!

Tőletek is ezt várja most az élet. A túlforrósított nyáron talán kitomboltátok magatokat, és miközben azt énekeltétek teli torokból: „úristen, ki ez a lány, úristen ki ez a lány...” Meg a reppelő, hadaró, harlemi fickók módjára vonagló „dalnokokat” hallgattatok, talán arra gondoltatok, nemcsak ez a nyár, de az ifjúság sem érhet véget soha.

Soha de soha.

Az élet illúziója olykor bizsergeti az ember köldökét. Érintések, illatok, hangok, még ránk néző, igéző szempár, egy vízből épp kijövő, hátradobott, nedves, dús hajzuhatag, a csók íze jelzi és jelenti a hétköznapok mámorát. Az élet sűrűjét. De most vége a bulinak, a folyamatos bulizásnak, becsöngetnek. És ez a csengő hang ezúttal nemcsak az iskolakezdetet jelenti nektek, hanem egy új, eddig soha nem látott és tapasztalt világ kezdetét. Afféle szimbólum ez a csengő – mintha vészcsengőként szólna. Mert a dolgok megváltoztak körülöttünk. És ha akarjátok, ha nem, ez a ti lüktető, vad, szerelem után sóvárgó, sikerről álmodozó életetekre is hat. Majd csak nézzétek meg az osztályfőnök arcát az első órán. Azon aztán ott lesz minden: keserűség, kilátástalanság, megalázottság, kiszolgáltatottság. Végigdolgozott évtizedek, felelősségteljes felkészülések, még felelősségteljesebb nevelések után itt állnak ők a semmi közepén. Mintha egy homokos pusztaságban, homokviharban kellene órát tartaniuk. De hagyjuk is az erőltetett költői hasonlatokat, hiszen a valóság sokatmondóbb. Írnám, hogy színesebb – ez a szín inkább sötétszürke, már-már fekete. Nincs fizetésemelés a pedagógusoknak, nincs bérrendezés, nincs gesztus, minimális gesztus sem feléjük.

Tanítsatok és kussoljatok!

Örüljetek, hogy nektek jut nyári szünet, hogy amíg az esztergályos a vasakkal harcol a műhelyben, ötven fokban, addig ti a Balcsin majszoljátok a lángost. Ez az üzenet lényege. Nektek, ott a padsorokban kötelességetek harcolni értük, kiállni mellettük. Nekik köszönhettek mindent. Gyomorgörcsöt egy matekdoga előtt, szentségelést egy nyelvtan felelet előtt, és persze a tudást, a türelmet, az élethez való viszonyt.

Nekik, a semmibe vett pedagógusoknak. Pedig még Orbán Viktor tolla, ahogy nevezte őt egy humorista, Novák Katalin is gyönyörű gondolatokkal ajándékozta meg az utókort, a folyton kínosan, erőltetetten vigyorgó, bármilyen szituációban nevetésre kész pártkatonából lett „országvezető” azt mondta néhány napja:

„Nagy tudású, kritikus gondolkodású fiatalokra van szükségünk – váljanak olyanná, akiktől érdemes tanulni és akikért nekünk is érdemes volt tanulni és dolgozni...”

Ezek lennétek ti.

Ti, akiket képtelen megszólítani ez a saját magát és seggnyalóit, kiszolgálóit tejben-vajban fürösztő kormány. Képtelen hangot és utat találni hozzátok. Hiába erőlködnek. Az ő matyóhimzéses, gulyáspistás, álmagyarkodó, álnemzetieskedő, álkeresztény világú fényévnyi távolságra van tőletek. És ezt ők is érzik. Mert a hülyítés, az agymosás nálatok még vagy már nem hat. Mi még bevettünk minden dumát, viseljük a dögcédulát, szavainkat elcseréltük, morzsáinkat feléltük.

Velünk még megcsinálhatták ezt.

A lakótelepi ház hetedik emeletére költöztettek, vagy be az ormótlan kádárkockába. Aztán nyomták bele, egyenesen az agyunkba, ahol kopasz cenzor ült, Lenint, meg a nagy októberi szocialista forradalmat. Meg a bőrkabátos Kun Bélát, meg a hamis ideológiát. Jólétről, melóshatalomról, a rántott csirkéről, mint életstílus. És mi zabáltuk a mondataikat, és zabáltuk a rántott csirkét.

Mi még birkák voltunk, elkényelmesedett, beletörődő, a pillanatnak élő nemzedék. Egyik a másik után. De ti, most valóban tehettek azért, hogy ez a csőd közelébe jutott, megannyi hazugságot leleplezett, szerencsétlen sorsú ország egyszer majd talán nem is olyan sokára, valóban élhető tájjá, vidékké, hellyé váljon. Hogy ne a gyűlölködés és a nagyságos urak, a műarisztokrácia dőzsölése emelje meg az egyre inkább elszegényedő átlagember vérnyomását. Hogy ne a gázszerelő gazdagodásáról kelljen olvasnia, ne azzal kelljen szembesülnie, hogy kirúgják a meteorológusokat, akik esőt, vihart mernek beharangozni augusztus 20-ára. Hogy ne azzal kelljen szembesülnie az átlagmagyarnak, hogy nagy tapasztalatú, nagy tudású tanárokat küldenek el, a Színművészeti Egyetemről, vagy bárhonnan, mert a rendszer útjában vannak. Mert ez a Rátóti nevű vándorszínész, ez a sorozatsztár épp úgy gondolja.

És ne kelljen főispánokról, a rendszer paródiájáról olvasni.

Álljatok ki tanáraitokért!

És mindenek előtt álljatok ki saját magatokért!

A jövőtökért, hogy ne a gagyi, a trottyosgatya, a kurvaanyázós folyamatos gyűlöletkeltés legyen a mindennapok része. Nehéz és hosszú út lesz ez. Főként úgy, ha már tanár sem lesz ott kint a katedrán. Ha már osztályterem sem lesz, mert nem lesz benne fűtés és bezárják. Ha már iskola sem lesz, mert az irtózatos rezsiárak miatt ki sem nyitják. Vagy ha igen, akkor szakképzett pedagógusok helyett majd lelkes szülők beszélnek nektek a Mururoa-árokról, Nagy Imréről, vagy Horthyról, az államfőről.

Horthyról, az emberről.

Akinek most ott van a szobra a Parlamentben.

Hogy pontosan tudjátok, mert megtanítják nektek, ki is volt ő valójában.

Az államfőnek nevezett narancssárga fülbevalós, fideszes aláíróbajnok asszony, kritikus fiatalokat óhajt az országba. Vajon mit szól ehhez a főnöke, a fél ország miniszterelnöke. Merthogy ő korábban egészen másról beszélt: sokkal több szakit, mesterembert látna szívesebben itt a Kárpát-medencében, mint „agyontanult” fiatalt. S talán neki van igaza: ez a sok bölcsész a végén még rájön, hogy kamu, illuzionista rendszerben élünk.

Csak fiataloknak!

Volt egy ilyen műsor annak idején, s mi vártuk, mint az új idők hangját, és teli s tele volt olyan zeneszámokkal, amitől belelkesedtünk. Mintha a zenétől kaptunk volna biztatást, valamiféle jövőképet. És mentünk az Ecseri piacra, meg a Kálvin téri kapualjakban, ahogy Pink Floyd, meg Led Zeppelin lemezeket árultak – jugoszláv kiadásút.

Nektek minden jut a jóból.

Minden, és még annál is több.

Mert a fiatalságnál nincs nagyobb érték.

De most ti ott álltok az óceán partján, mámorosan, tervekkel, vágyakkal tele, nagyon nem mindegy, hogyan, s mivel indultok tovább.

Ti nem lehettek – ne legyetek hajótöröttek.

Abból már van sok, nagyon sok ebben az országban.

Vitorlát fel fiúk, lányok!