Persze, aki az orosz média híreit fogyasztja vagy a magyar kormánysajtót olvassa, hiheti, hogy olyan dögrováson lehetnek az unió legfejlettebb államai, hogy közel állnak a végítélet előtti állapothoz, de ebből egy szó sem igaz. Bármilyen hihetetlen, még Németország is létezik.

Egy magyar újságíró barátom volt a kalauzom a brüsszeli éjszakába, aki idestova tíz éve él ebben az egészen különös városban. Ittam szavait. Mesélt arról, mikor, miért és hová építették az Európai Bizottság és az Európai Parlament épületeit. Közben megtudtam, hogy óriási városszerkezeti átalakításokat nem is kellett elvégezni, ami tekintve, hogy kivételesen nagy épületek sokaságáról van szó, első pillanatra nem volt teljesen érthető.

Hamar kiderült, hogy a jelenleg a város egyik központjának számító két épület a Berlaymont és a Charlemagne átadásukkor még inkább a város szélén található irodaépületeknek számítottak. Mára ez alaposan megváltozott. Tanulmányutunk első napján az előbbiben, a másodikban az utóbbiban találkoztunk az Európai Bizottság szakembereivel, akik a Magyarország elleni jogállami eljárás részleteiről és lehetséges következményeiről beszéltek, majd a 2023-as és 2024 gazdasági kilátásokról és prognózisokról és az energiaválság kérdésköréről hallhattuk egy-egy imponálóan okos és alapos ismertetőt.

Vita kerekedett az elhangzottakról, ami talán egyébként is megtörtént volna, de figyelembe véve, hogy újságírócsapatunkat egyszerre alkották kormánypárti és nem kormánypárti médiamunkások, ez alighanem elkerülhetetlen volt. Nem szorosan tartozik ide, de feljegyzésre érdemes, hogy többször elhangzott a magyar újságíróktól az a kérdés vendéglátóink felé, hogy mennyiben hisznek az Európai Unió jövőjében?

Minden alkalommal tartalmilag, sőt talán formailag is ugyanazt a választ kaptuk:

A világért sem szeretném túlértékelni ezt a mondatot, de a legjobb értelemben vett európaiság egyik sokat mondó kijelentéseként maradt meg ez számomra ebből a tanulmányútból.

A biztonsági intézkedések és előírások rendkívül szigorúak. Ezt tapasztalhattunk a repülőtéren, és az Európai Bizottság irodaházaiban való belépéskor is. Táskáinkat átvilágították, minden fémtárgytól – óra, toll, telefon, kulcs, nadrágöv – meg kellett szabadulnunk, és csak ezt követően mehettünk át a fémdetektoros kapun.

Az óvatosság nem véletlen, és erre éppen brüsszeli kalauzom figyelmeztetett, amikor metróra szálltunk, hogy a Berlaymonttól eljussunk a város főterére, a brüsszeli városházához. Maelbeek metróállomáson haladtunk keresztül, amikor megemlítette, hogy 2016. március 24-én öngyilkos merénylő a testére erősített bombával huszonegy ember ölt meg itt. Azt megelőzően félórával a város repülőterén egy másik öngyilkos merénylő hozta működésbe a kabátja alatt elrejtett pokolgépet.

Harminckét ember halt meg és háromszáznál is több volt a sebesült a két merényletben, köztük a három öngyilkos merénylő. A 2016-os brüsszeli terrortámadások pere aznap délelőtt, december 5-én kezdődött Brüsszelben, kilenc vádlott ellen. Kalauzom azonban nem felejtette ki az erről szóló beszámolóból, hogy aznap éppen ezen a metróvonalon közlekedett ő is és felesége is. Rémülten keresték egymás a robbantások után percekben, mert joggal tarthattak attól, hogy az áldozatok között lehet házastársuk. Szerencsére nem így történt, de az eset mély nyomokat hagyott a családban és magában a fővárosban is. Élete egyik legfontosabb tudósítását készítette el ott és akkor. Hazarohant a kamerájáért, és a legnagyobb hírtévékhez hasonló felvételeket küldött Magyarországra a terrorsokkot kapott Brüsszelről és Belgiumról. Sajtótörténeti volt aznapi munkája – bár ne lett volna rá szükség.

A belvárosba érve béke és nyugalom fogadott, ami némileg rontotta az „összképet”, az éppen a szűnni nem akaró eső. Esernyővel indultunk útnak, és a hatalmas karácsonyfa, a karácsonyi vásár gyors szemléje után már a sörözőket céloztuk meg. Persze a Manneken Pis, a pisilő kisfú szobra, a hamisítatlan brüsszeli giccs kimaradhatatlan állomása volt éjszakai túránknak. 

A legújabbkori magyar politika kultikus helyét ezúttal kihagytunk, a házat és ereszcsatornáját, amin Szájer József egykori fideszes EP-képviselő a rendőrség elől igyekezett menekülni. Ha a bizarr és sikertelen menekülésnek létezik jelképe, ez bizonyára az.

Tiszteletünket tettük Bartók Béla-szobra előtt, Brüsszelben ez is megtalálható.

Érthetetlen módon egy évszázados, csak a beavatottak előtt ismert sörözőt zárva találtunk. Kalauzom röstellte a dolgot, de megnyugtattam, hogy ez bizonyára a hétfő este számlájára írható. Mindez nem szegte kedvünket, és már a kultikusnak számító Delirium Tremens ajtajában álltunk. A látvány egészen lenyűgöző volt: a kétszintes, négy hatalmas teremből álló szórakozóhelyre alig fértünk be – csak egy szimpla hétfő estéről van szó. Kicsit olyan érzésünk volt, mintha a pokol kapujában állnánk, majd gyors elhatározással a pultig nyomultunk. Százféle sörből rendelhettünk. Ezért is, másért is, kalauzomra bíztam a választást, aki a legigazibb belga sörök felé terelt. Hálás vagyok ezért, mert nélküle eltévedtem volna a sörválasztéknak ebben a labirintusában. Maradjunk annyiban, hogy nem feltétlenül azok a jó belga sörök, amelyekről a külvilág ezt gondolja.

Nagyjából húsz perc után ülőhely is jutott, az éppen akkor zajló katari foci világbajnokság mérkőzéseit nagyképernyős tévéken követte a szórakozóhely publikuma. Még nem járt nagyon későre, de mivel másnap feladatok hosszú sora várt ránk, úgy döntöttünk, visszamegyünk a Berlaymonthoz közeli szállodákhoz. Igaz, ennek a szomszédságában lévő ír sörözőben fogyasztottuk el az utolsó pohár sört.

Este tíz óra magasságban elegáns öltözetű fiatalok és középkorúak tömege érkezett meg a sörözőbe. Kalauzom nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy ők kivétel nélkül az Európai Bizottság alkalmazottai, akiknek eddig tartott a munkaideje. Mielőtt hazamennének, beugranak és társaságban megisznak egy pohár vagy korsó sört. Aztán indulnak haza, mert holnap jön egy új, a korábbiaknál bizonyára nem könnyebb munkanap.