Boldogult tanárúrfi koromban – Bod Péter jegyzete

Amikor pályát választottam, a bérezés, a leendő jövedelmi lehetőségek sokkal kevésbé játszottak ebben szerepet, mintha ma kellene középiskolásként elgondolkozom, milyen irányba fordítsam az életem.
Bod Péter

2022. június 27. 13:42

Boldogult tanárúrfi koromban – Bod
Péter jegyzete

A tanári bérezés akkor sem volt magas, de az 1980-as évek vége felé nem voltak kiugróak a jövedelemkülönbségek. Egy szó, mint száz: anyagi értelemben sem volt eszementség pedagógusnak menni. Arról nem is beszélve, hogy az irodalom és a történelem érdekelt, ezekkel szerettem volna a magas szinten foglalkozni.

 

Mire elvégeztem az egyetemet, megtörtént a rendszerváltás, amit jó volt megélni a szegedi bölcsészkaron. Ettől nem függetlenül, amikor első középiskolai munkahelyemen tanári állást vállaltam, már dübörgött körülöttünk a piacgazdaság. A versenyszféra kereseti viszonyai miatt a pedagógusbérek rövid idő alatt gyalázatosak lettek. Ezt nem kalkulálhattam bele a pályaválasztásomba. Így jártam.

 

Mindezt a gyulai vár melletti közkedvelt szórakozóhelyének, a Rondella nyári alkalmazottjaként volt időm végiggondolni, mert a délelőtti műszakok lazák voltak. Muszáj volt elmennem nyáron dolgozni, alacsony fizetésem miatt szó sem lehetett arról, hogy pihenéssel töltsem a szünidőt.

 

A három hónapos nyári tanári szabadság soha nem volt igazságára egy szót sem szeretnék vesztegetni. Ilyen csacsiságokat kizárólag a Magyar Kereskedelmi és Ipari Kamara vezetője képes mondani, önmagát leplezve le, hogy nem ért az oktatásügyhöz sem.

 

Egy ideig nem foglalkoztam azzal, hogy a gimnáziumban tanár úrnak nevezett valaki, vagyis én, a nyári hónapokban a szórakozóhely pultjánál állva sört csapol, üdítőt bont, jégkrémet varázsol elő a hűtőből, számolja a megrendelések után fizetendő összeget. A munka nem szégyen.

 

Tényleg nem az, de ebben pillanatokra azért elbizonytalanodtam. A Rondella látogatott hely volt, ahová többségében a városba kiránduló turisták és fürdővendégek jártak, de nem csak ők. A pult előtt egyre-másra tünedeztek fel tanítványaim, vagy egyszerűen olyan diákok, akiket nem tanítottam, de az iskolából ismertük egymást.

 

Ezek a találkozók kölcsönösen meglepetésként hatottak. Rám is, a diákokra is. Hiába kezdtem ezeket megszokni, és mondogattam közben magamnak bátorításképpen is, hogy a „munka nem szégyen”. Mégis éreztem, hogy ez az egész nincs rendben.

 

Ekkor 1993 nyarát írtuk. Mást, úgy értem többet és jobbat jelentett akkor a tanár és a tanár fogalma. Noha egyetlen tanév is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem: menthetetlenül erodálódik a tanár – mondjuk így – társadalmi megítélése és státusza. De hol voltunk még akkor, a mai állapotoktól!

 

A pultnál mosogatva próbáltam elemeire szedni a helyzetemet, kísérletet téve arra, hogy megértsem azt. Magamban kicsit harciasan úgy fogalmaztam: ha szégyen, akkor nem az én szégyenem, hogy annyit keresek, ami miatt nyáron dolgoznom kell. Erről nem én tehetek – fűztem tovább érvelésemet magamban, amit nagyban gyengített, hogy az egész ennek ellenére engem érintett.

 

Persze megvoltak a szépségei a pultosként is tanult szakmámnak. A Gyulai Várszínház színészei, és minden rendű színházi emberei a Rondellába jártak kávézni, fröccsözni.

 

Egy jónevű díszlettervező, aki láthatóan nagyon megvetett mindent, amit maga körül látott, lévén, hogy éppen Gyulán és nem Budapesten kellett dolgoznia, meglehetős fölényesen elmagyarázta, hogy ő hogyan kéri a fröccsét, amit Keresztes-Fischernek nevezett.

 

A keverési arányokra már nem emlékszem, de arra igen, hogy szóda helyett gyömbér üdítőt kellett az olaszrizling mellé tölteni. – Szóval akkor ön a belügyminiszterek italát kéri? – kérdeztem mosolyogva, amikor átnyújtottam a poharát.

 

Nem hitt a fülének. Itt a világvégén, egy pultos hogyan lehet tisztában azzal, ki is volt Keresztes-Fischer Ferenc? – álmélkodásából ezt lehetett kiolvasni. Máskor a pultnak támaszkodó színészek beszélgetéseit hallgatva tettem egy-egy apró, mégis helytálló megjegyzést a próbált darabról, amelyek közül többet a gimnáziumban tanítottam.

 

Ha pincér lettem volna, ahogyan nem voltam az, mert a kiszolgálás a pultnál történt, akkor bizonyára kiérdemeltem volna az „irodalmi pincér” titulust, főként azért, mert titkoltam a polgári foglalkozásomat. És vele egész itteni alkalmaztatásom szívderítőnek aligha nevezhető történetét.

Két hónapig robotoltam, többnyire az esti-éjszakai műszakokba beosztva, így két-három óra volt, mire hazaértem. Sokszor a tusoláshoz nem volt erőm, úgy zuhantam az ágyba.

 

Pályakezdő középiskolai tanárként így telt az első szünidőm, ami elég távol állt attól, ahogy azt volt szíves a tanárok nyári időtöltésének tárgyában előadni a kereskedelmi kamara elnöke.

 

De ahogy Goethe Farkas János mondta volna: annál rosszabb a tényeknek.