Bjutifulgörl – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. szeptember 07. 12:57

Bjutifulgörl – Sinkovics Gábor
jegyzete

Lány, és most te jössz a sorban, kinek tudnia kell,

Hogy rád is vár még egy dal,

Ó de nem ez a dal, egy sokkal szebb,

Ami csak a tiéd, oh, most figyelj rám, oh

Adj egy percet nekem az életedből!

 

(Énekeljünk együtt, fiatalok!)

 

Csodáltalak, te lány. Néztem ahogy vonulsz a tömegben, hátravetett hajjal, mosolyogva, az élettől túlcsordulva. Néztem azt a csinos arcodat, és azon aztán ott volt minden: a remény, a félelem, a jókedv, a fájdalom, a biztatás – és a biztatásra vágyás. Gyönyörködtem benned, mert most nemcsak a finom nőiességeddel, hanem a bátorságoddal is hatottál rám.

 

Rám – és ránk. Nagyhangú, olykor kiabáló, fenyegetőző, kétségbeesetten az asztalt püfölő, dühödt fotelforradalmárokra. Ránk, akik végigasszisztáltuk a hazugság rendszerét egyszer és végigasszisztáljuk a hazugság rendszerét most, másodszor is. Mert ez jutott nekünk, gyáváknak. Még ahhoz sem voltunk elég bátrak, hogy az utcán egymásba kapaszkodva, vállt vállnak vetve, vonulva énekeljük, sőt beleüvöltsük a bőrkabátos rendőr, a körülöttünk sunyin lépkedő spicli pofájába, hogy

 

„El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,

El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,

El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,

El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa”

 

Ehhez is gyávák voltunk.

Pedig legalább néhány percre, néhány pillanatra hősöknek érezhettük volna magunkat, ha legalább énekelni, lett volna bátorságunk. Kimondani mindazt, ami bennünk van, Kimondani, kiüvölteni, hogy elég a hülyítésből. Te, lány, most megtetted, megteszed azt, amit mi nem mertünk. Utcára mész, ott vonulsz kockás ingben. Előtte táblára rajzolod a véleményedet, magasba emeled az üzenetedet, és kiállsz a tanáraid, az igazad mellett. A jövődet féltve. A nagyon is bizonytalan jövődet féltve. Gyönyörködtem benned, te lány. Olyan voltál ott a tömegben, hogy miattad még ez a felvonulás is woodstocki fesztiválnak tűnt. Az érzelem húrjait pengető gitárral, a sárban, iszapban fetrengő, mámoros tömeggel, a zene már-már földöntúli erejével. De láttalak virrasztani is a gimnázium előtt, mint egy éjjeliőr, úgy vigyáztál a ti miniforradalmatok tisztaságára. Mert írhatnak ezek a nyomorult propagandisták bármit, nevezhetik „baloldali tüntetésnek” a tiltakozásotokat, a gondolkodó magyar (ha még van ilyen...) pontosan tudja, hogy ez itt már réges-rég nem politika.

 

Hogy a harc nem ideológiákról szól.

Különösen nem hamis, előregyártott, álcázó, kamu, provokatív ideológiákról, amelyeket talán a pislogó Árpi, vagy a jóképű Tóni talált ki, és adott az egyre halkabban motyogó vezér szájába. Mintha már kevesebb erő, kevesebb dinamika, kevesebb határozottság szólalna meg népünk bölcs vezéréből. A mi megmentőnkből. Aki majd a „háború elől” a horvát tengerhez, vagy a rossz idő beálltával a hatvanpusztai tanyára menekül.

 

Talán a saját lelkiismerete elől is.

 

Ne olvassátok, ne hallgassátok a kormánypropagandát. Vagy ha igen, vastag filccel húzzátok alá a hazugságaikat. Az agymosó paneleket, amelyeket ez a birka nép, ez a lebutított magyarság még mindig elhisz. Elhiszi azt is, hogy nekünk most itt a Kárpát-medencében azért szar, és egyre kilátástalanabb a helyzetünk, az életszínvonalunk, mert valahol Ukrajnában kalasnyikovok kattognak, meg páncélöklök, meg drónok ott fent a pufók felhők között, és lőnek, lőnek minden mozgó célpontra. Hogy mi ezért fizetünk immár horribilis árat a villanyért, a gázért, a közértben a kenyérért, a tejért – az életünkért.

 

Rajtad a sor, te, lány. Rajtatok ott a tömegben.

Ti vagytok nekünk most a Tenkes kapitánya, ti vagytok nekünk Puskás Öcsi, Farkas Berci, meg a Bartók vonósnégyes egyszerre. Muszáj folytatnotok mindazt, amit néhány napja nagyjából tízezren elkezdtetek. Muszáj egyre hangosabbnak lennetek, hogy mindenkihez eljusson az üzenetetek. Mert hiába dől ránk a világ, hiába derülnek ki újabb és újabb hazugságok – még mindig erre a Fidesz nevű valamire szavaz az emberek többsége, mint most vasárnap Óbudán. És még haragudni sem lehet rájuk, mert nincs másik oldal, nincs alternatíva, nincs másik lehetőség.

 

Megszűnt – mintha nem is létezett volna.

 

Ellenfél nélkül győz újra és újra ez a hatalomban tartott, korrupt, hazug rendszer.

 

Tudom olvastad te is, te, lány, hogy most be vannak szarva a fiúk, mert nem jön a pénz Brüsszelből, az elátkozott, gonosz Brüsszelből. És tiltakoznak, nem értik, felháborodva veszik tudomásul mindezt. De lám iparkodnak, most korrupcióellenes bizottságot akarnak létrehozni.

 

Hallod ezt, te, lány!

Kecskére a káposztát. Milyen unalmas, milyen elcsépelt hasonlat ez.

 

De épp rájuk illik.

 

Már felzabáltak mindent, már begyűjtöttek, elosztottak minden létező forintot, már luxus Mercedes terepjáróval gurulnak végig a városon, a világon, már épülnek a medencéik a Balatonon, már lenyúltak erőművet, kis és nagy bankot, kft.-t, vállalatot.

 

Már lenyúlták a gondolatainkat is.

 

Ellenfél nélkül nyerik a csatákat. Egyetlen egy Don Quijote áll velük szemben, Hadházy Ákos, aki újra és újra nekimegy a szélmalomnak, de ott bent a molnár csak kiröhögi.

 

Menjetek utcára, te, lány. Újra meg újra. Hogy a hatalom ne legyen nyugodt. Hogy a hatalom tudja és érezze: a fiatalságot nem lehet hülyíteni. Őket már nem. Menjetek utcára, mert a szüleitek, a nagyszüleitek már fáradtak, már beletörődöttek ehhez, ők csak nyugalmat akarnak. Nyugalmat és biztonságot. Ami már egyre inkább illúzió. Világjárvánnyal, háborúval sújtott le ránk az ég. Kiabáljatok úgy, hogy a nagyságos urak, a gázszerelőtől kezdve Pistámon, a vőn át a grófnőkig, Timikéig, Cilikéig, Katácskáig, Andikáig berezeljenek.

 

Berezeljenek a luxuséletükben.

 

Csodállak téged, bjutifulgörl.

És tudom, hogy nehéz, rögös út vár rád, és nemcsak a felvonulások közben, hanem majd az élet nevű ösvényen is. Hogy a férfiak majd azt akarják tőled, egyszerre légy szexis és visszafogott, vadóc és szende, szolid háziasszony és tüzes vasmacska. Hogy majd főzzél finomakat és persze takaríts, majd változz át néhány pillanat alatt a végzet asszonyává.

 

És közben szülj négy gyereket.

 

Ez a központi felsőbb elvárás tőled.

 

És ezalatt ne szerezzél diplomát, mert minek. Minek okosodj, a nőnek a sparhelt mellett a helye. Aztán, ha kifogsz egy idióta dúvadat, aki majd átlök a vak komondoron, ne panaszkodj.

 

Mert az élet ilyen.

 

Az élet olykor máshol van, ahogy írta Milan Kundera.

 

 

De te ezzel se törődj, bjutifulgörl.

Minden rólad, és csak rólad szól.

 

Ezt mi pontosan tudjuk: akár az utcára vonulsz kockás ingben, akár ötkor kelsz, zötyögsz villamoson és éjjel tanulsz, és fáj a szemed, és a fáradtságtól a könnyed kicsordul...

 

Énekeljetek, kiabáljatok, hogy a világ visszhangozzon tőletek!