Nem, nem az iskoláról, még csak nem is a pedagógusokról szól Weöres Sándor versikéje, mint ahogy ez a jegyzet sem. Ez mindnyájunkról szól. Azon gondolkoztam el, miért jutnak nálunk a tiltakozó megmozdulások ugyanarra a sorsra, vagyis sehova. „Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott.” Tavaly a nyár elolvasztotta a katás ételfutárok demonstrációit, a legutóbbi tanársztrájkhullámot mintha a hosszú szénszünet hűtötte volna le. Nagy kérdés, mit ér el az orvosi kamara mostani tiltakozása. Mert az nem segít, hogy szolidaritást csak nyomokban lehet felfedezni az akciók során. Hallom, persze, a pedagógusok mellett megszólaltak a szülők, a diákok és az egyetemi dolgozók. A kistelepüléseken élőkről pedig mindig elmondjuk indoklásul, hogy kis közösségben még kiszolgáltatottabb az ember, hiszen függ a polgármestertől, tudniillik ha nem is őt veszik elő érte, akkor a családtagját. A nagyobb városokban meg az az egyik magyarázat, hogy megvan mindenkinek a maga baja: „nekem ki fizet többet a pultnál, a műhelyben, cégnél, bárhol?” Vagy „már voltam demonstrálni, nem is egyszer, aztán mi változott, semmi, hagyjanak engem békén”. És valahogy tényleg nem érnek össze ezek az egyéni problémák. Lehet ezt magyarázni, mondjuk, a mi szerencsétlen történelmi fejlődésünkkel.

Megkövetem nyilvánosan is azokat, akiknek tavaly ősszel azt bizonygattam, hogy lesz itt haddelhadd a megugrott rezsiszámlák láttán, végül abból se lett semmi. A boltokban horror árakat fizetünk mindenért, keressük az árstopos bármiket, vesszük az akciósat, a hitványat, a többi terméken meg bevasalják rajtunk a kieső bevételt. A hivatalokban, a cégeknél is spórolni kell, színházak, idősklubok, uszodák zártak be átmeneti időre a kötelező takarékosság miatt. A kormány meg mire adott támogatást? Nem az óvodák, orvosi rendelők fűtésére utalt pluszpénzt, hanem a sportuszoda kinyitására. Ja, meg visszavett a menzadíjak támogatásából. Dühöngünk egyenként, mégsem üti ki a biztosítékot. Ismerősöm azt kérdi, minek örüljön, ha minden emeléssel együtt összesen is csak száznegyvenezer forint a nyugdíja. Annak, hogy másnak még ennyi sincs? Vagy hogy Orbánnak 58 millió forint az éves fizetése, és ezzel legalább nem az uniós országok mögött kullogunk? Ha már a korrupciós listának sikerült a legalján végeznünk. Szégyen. Majd kiplakátolnak közpénzből közhelyeket, hogy ez is Brüsszel miatt van, meg hogy kilencvenhét százalék elítéli a háborús szankciókat. Merthogy a nemzeti konzultáció ezt mutatta ki – azt is a mi pénzünkből. Valahogy mégsem érnek össze a felháborodásaink, holott nap mint nap járunk boltba, a család nyögi a rezsit, már nem is vicces, hogy csak egészség legyen, mert a gyógyszer drága, a kórházról már nem is beszélve. A rokonságban vannak gyerekek, akiket féltünk, mert hideg van az iskolában, tanár meg nincs. A nagyobbak elveszítésétől pedig már egyenesen rettegünk, hiszen amelyikük kijut külföldre, igyekszik nem hazajönni. Valahogy mégis mintha jó lenne így nekünk, ahogy van. Olvasom, a franciáknál a nyugdíjreform miatt egyként hördült fel az ország, két napra letették a munkát a pedagógusok, melléjük álltak az egyetemisták, nem dolgoztak az olajfinomítók, megállt a vasút. Két nap. Nem egy év! Két nap. Egy cél. És a kormány tárgyalni méltóztatott. Nem plakátolt, nem konzultált, nem Brüsszelre mutogatott, hanem kész változtatni. Hallom, persze, mi nem így nevelkedtünk. Erről szól A birka-iskola.