Bibó István sem sejtette, milyen durva megtorlás következik 1956 után - apjáról beszél a fia, interjú ifjú Bibó Istvánnal

A nemrégiben lezajlott kétnapos egyetemi Bibó-konferencián járt Szegeden a világhírű politológus és jogtudós fia. Kihasználva az alkalmat ekkor kértünk tőle interjút.
Bod Péter

2022. május 18. 16:23

Bibó István sem sejtette, milyen durva megtorlás következik 1956 után - apjáról beszél a fia, interjú ifjú Bibó Istvánnal

A közéleti emberről, a tudósról, jogászról, 1956-os forradalom viharában az államminiszteri posztig eljutó, majd ezért bebörtönzött Bibó Istvánról viszonylag sokat tudunk. Ezzel szemben keveset a magánemberről. A családfőről, az apáról, a férjről. Ön mint a fia hogyan látta, milyen volt ezekben a szerepeiben?

 

– Viszonylag keveset tudok erről mondani, mert életvitelében nem volt semmi különös. Nem vált el, nem hagyta ott a családját.

 

Máshogy kérdezem. Egy mogorva tudósember volt, akihez még a családja sem szólhatott…

 

– Nem, nem éppen ellenkezőleg. Üdítő önirónia volt benne, remekül és sokat mesélt vicceket, távol állt tőle minden nagyképűség. Nem volt haragos és haragtartó, gyereknevelésben nem alkalmazta a testi fenyítést. Számomra a puszta léte megnyugvás volt. Még akkor is, amikor a börtönben ült. 

 

Édesapja életműve legnagyobb és talán legjelentősebb részét 1945 és 1948 között hozta létre. Ugyanezekben az években komolyan bekapcsolódott a koalíciós időszak politikai életébe, a Parasztpárton keresztül. Ha ez nem volna elég, mindezekkel párhuzamosan tanított a szegedi egyetem állam- és jogtudományi karán. Munkája elrabolta ezekben az években a családjától?

 

– Alkatilag is olyan ember voltam már akkor, aki nem volt rászorulva apja örökös jelenlétére. Elfoglaltam magamat az olvasással, amire a mai gyerekek képtelenek. Csak arra tudnak figyelni, ami mozog, vibrál, hangos és színes. Ha beteg voltam, apám minden nap hozott egy Verne-könyvet a könyvtárból, és olvashattam. A felsoroltak ellenére nem éreztem, hogy nincs jelen az életemben. Annak ellenére nem éreztem, hogy nincs eleget otthon, hogy heti két napot Szegeden töltött az egyetemen, egy éjszakai ott alvással. 

 

Jelentett-e hátrányt az életében, hogy ön Bibó István fia?

 

– Én főleg az előnyeit éreztem. (nevet).1959-ben érettségiztem, amikor ő az 56-os forradalomban való részvételéért börtönben ült, így két évig nem vettek fel az egyetemre, de ez is inkább szokásos volt az olyan családokból érkezett emberek életében, amilyen én vagyok. Akkor osztályidegennek számítottam, két évig fizikai munkát végeztem. Ez jó pontnak számított mindenki esetében később a felvételinél. A középiskolámban az igazgató kénytelen volt aláírni az érettségi bizonyítványomat azzal a megjegyzéssel, hogy „egyetemi és főiskolai tanulmányokra kitűnően érett…”. Ezzel egyidőben a kerületi tanácstól kijött egy héttagú bizottság nemleges véleménye. A kerületi elvtársakból, az igazgatóból és egy tanárból álló javasló bizottság többségi nemmel úgy döntött:” a tanuló osztályidegen származása miatt továbbtanulásra nem alkalmas.” Így abban az évben nem is jelentkezhettem egyetemre.  Ezt a véleményt egy A/5-ös stencilezett papíron hozta a postás édesanyámnak.

 

Fotó: Szabó Luca

 

Mi történt ezek után?

 

– Az érettségi utáni munkának egyébként megvolt az az előnye is, hogy keresetemből könyveket vehettem. Állandó vásárlója lettem egy utcai könyvárus házaspárnak, akikről azt gondolom, hogy auschwitzi túlélők lehettek. Egyszer az asszony megkérdezte, hogy egy olyan értelmes fiatalember, amilyen én vagyok, miért is nincs egyetemen. Erre azt feleltem, mert az apám börtönben ül. Miért? – kérdezte. 56 miatt – feleltem. Hosszabb hallgatás után így szólt: Hogy tehetett ilyen a családjával? Eltátottam a számat, mert addig eszembe nem jutott, hogy azt gondoljam az apámról, hogy „miért tetted ezt velem?”. Akkor már három éve ült. 

 

A forradalmat november 4-én a bevonuló orosz csapatok leverték. Tudta az édesapja, hogy félnie kell a letartóztatástól, hogy vadászni fognak rá, hogy nincs biztonságban? 

 

– Nem volt félelemérzete, vagy nem olyan volt, mint amit ma gondolnánk. November 4-én állami autó jött érte, és bement a Parlamentbe. Mivel a szovjet csapatok még nem jelentek meg a belvárosban, így lehetősége volt arra, hogy minket, vagyis a családját anyai nagyszüleim lakásához vigyenek, mert ott egy nagy pincében meghúzhattuk magunkat. Itt apám ritkán meglátogatott bennünket, és annyit tudtunk róla, hogy egy barátja lakásában élt.

 

Bujkált?

 

– Nem, pontosabban nem eléggé. Emlékszem, hogy anyám többször idegesen várta az ablaknál. Novemberben nem volt világos, hogy olyan hülyék lesznek a kommunisták, hogy széttapossanak mindenkit, aki részt vett a forradalomban. Kádár akkori nyilatkozatában arról szólt, hogy tárgyalna a pártokkal, amelyek készültek is erre.

 

Képlékeny volt a helyzet?

 

– Utólag minden magabiztos ember azt állítja, hogy aki mást gondolt az oroszokról, mint ami történt, az naiv. Apám az gondolta, hogy a forradalom hatalmas blama az oroszoknak. Más kérdés, hogy a diktatúrák blamatűrő-képessége korlátlan. Ha a hatalmuk a tét, akkor nem érdekes a blama.

 

Mikor, milyen körülmények között tartóztatták le az apját? Ön hogyan szerzett erről tudomást?

 

– Viszonylag későn tartóztatták le, amelyen egyszerűen ott voltam. Nem tudta senki, milyen megtorlás jön. Olyan ígéretek hangoztak el, hogy senkinek nem kell félnie, aki jóhiszeműen vett részt a forradalomban. Apám tudta, hogy ezt nem kell szó szerint venni, de azt nem, hogy olyan ostoba és durva megtorlás jön, ami bekövetkezett. Apámat 1957 május 23-a éjszakáján a lakásunkban vették őrizetbe. Felébresztett és elköszönt tőlem.

 

 

Mit tudtak róla letartóztatás után. Hova került, milyen bánásmódban részesült?

 

– Sokáig semmit vagy alig valamit. Zárt tárgyalása volt, és 1958. augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Azt később tudtuk meg, hogy eredetileg halálbüntetést szántak neki, de az indiai Nehru miniszterelnök közbenjárására mérsékelték büntetését, amihez valószínűleg a Nagy Imréék kivégzése miatti nemzetközi felháborodás is hozzájárult.

 

Végül öt évet és tíz hónapot ült börtönben, az 1963-as amnesztiával szabadult. A börtönévek alatt tudták vele tartani a kapcsolatot?

 

– A vizsgálati fogság alatt csak levélben, utána levélben és évente kétszer, később négyszer), az beszélők alkalmával, amiknek nagyon szigorú szabályai voltak. A helyiséget egy plafonig érő erős drótháló és előtte nagyjából 80 centire egy könyökmagasságú korlát osztotta ketté. A korláton innen álltunk mi, családtagok, a dróthálón túl az elítéltek, sűrűn egymás mellett. Közben jutott minden elítéltre egy-egy börtönőr, aki a beszélgetést figyelte. Kiabálni kellett, hogy halljuk egymás hangját, mert a rabok és a látogatók egymás mellett álltak, és egyszerre beszéltek, vagy próbáltak beszélni a nagy hangzavarban. Idegen nyelven nem beszélhettünk, ez tilos volt. Mindent hallani és érteni akartak a börtönőrök. Csomagot küldhettünk, és itt annyi szabály volt, hogy három kilósnál nem lehet nehezebb a küldemény. Ezt eleinte nem vették szigorúan, és a postán a jóindulatú felvevő a négy kilós csomagra is ráírta, hogy három kiló, de néhány küldemény után egy-egy csomag visszaérkezett, és a postát is figyelmeztették az előírásra.

 

Szabadulása után apja a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott egészen nyugdíjba meneteléig. A formálódó ellenzéki csoportok rátaláltak az 1970-es években Bibó Istvánra.

 

– Igen, többekre is emlékszem, akikkel találkozott. Apám temetésén közülük – Illyés Gyula mellett – Kenedi János mondott beszédet.

 

–  A változó időket jelezte, amikor 1986-ban megjelent a Magvető Kiadónál Bibó Istvánnak három vaskos kötetben csaknem teljes életműve. Mi volt ennek a története?

 

– Felajánlottam az írásokat Kardos Györgynek, a kiadó akkori vezetőjének, noha tudtam, hogy apám 1956-ról szóló írásai nem kerülhetnek a kiadásba. Ezt azonban nem volt nehéz már előre is elfogadni, mert azt is tudtam, hogy Bernben a Protestáns Szabadegyetem jóvoltából hamarosan megjelenik a Bibó-életmű minden akkor hozzáférhető írása, beleértve az 56-ról szólókat is. És ugyanígy tudtam, hogy ebből viszonylag sok példány fog bejutni az országba. Ráadásul szamizdat kiadásban ekkor kezdtek megjelenni apám szóban forgó írásai 1956-ról. Ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy az életműve legnagyobb része egy magyarországi kiadónak köszönhetően végre zavartalanul kerülhessen a hazai olvasók kezébe. Ez megtörtént, és ma már felfoghatatlanul nagy példányszámban húszezerben adták ki. Nem kizárólag kiadták, hanem egy fél év alatt elfogytak a könyvek. És addigra már a berni kiadás (1981-1984) mind a négy kötete is hozzáférhető volt, ha nem is legálisan, Magyarországon is. Az érdeklődésre nem lehetett panasz.