Bánki György: A technológia lehetővé teszi, hogy kezemben a telefonommal ne a mellettem ülő szeretteimet nézzem, hanem valaki mást a távolban

Így készül a magány (a család műhelyében) címmel tartott előadást Szegeden a Pedagógiai estéken Bánki György pszichiáter. Mi a magány? Magányra vagyunk-e ítélve? Mit tehetünk ellene? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a szakemberrel.
Bánki György: A technológia lehetővé teszi, hogy kezemben a telefonommal ne a mellettem ülő szeretteimet nézzem, hanem valaki mást a távolban

– Mikor leszünk magányosak? Gyerekkorunkban, kamaszkorunkban vagy felnőttként, amikor például elválunk vagy valami nagy csalódás ér? Vagy amikor megöregszünk?

– A magányosság nem kikerülhető emberi alapélmény. Az egzisztencialista filozófia szerint meghatározó élményeinkben – betegség, halál, tragédia – egyedül vagyunk. Hiába van ilyenkor mellettünk a legszeretettebb ember, nem azt érzi, amit én. Azt tapasztaljuk meg ilyenkor, hogy a hozzánk legközelebb álló ember nem ugyanaz, mint én. Talán utoljára csecsemőkorban rendelkezünk azzal az illúzióval, hogy létezik valaki, aki teljes mértékben felfogja, hogy én ki vagyok. Természetesen ez is csak illúzió. A magány innen nézve közös ügy. Máshonnan közelítve azt kell látnunk, hogy felnövekedve olyan sebeket szerezhet az ember, amelyek után nem tud rendesen tájékozódni. Ekkor tartós élménnyé válik a magány. Már nemcsak akkor jelentkezik, amikor határhelyzetben vagyunk, hanem folyamatos érzéssé válik, amely meghatározza a személyiség mindennapjait.

– Mivel kevesebb a magányos ember annál, aki szerencsésebb, annál, aki nem magányos? Mit veszítünk az élet teljességéhez képest akkor, ha magányosak vagyunk?

– A személyiség kialakulásával kapcsolatos magány mindig veszteség. Nem azért, mert a többi embert elveszítjük, hanem azért, mert saját magunkkal nincs kapcsolatunk. Olyan hatások érik ebben az esetben az embert, ami miatt nem tudja „megtanulni”, hogy ő ki volna valójában. Nem tudjuk ebben az állapotban, mit érzünk, mit érezhetünk, mit fejezhetünk ki, mit fejezhetnénk ki. Így nem ismerjük a saját belső valóságunkat sem. Ha az embernek nincs valódi kapcsolata magával, akkor kénytelen kitalálni valamit. Vagyis ilyenkor igyekszik alkalmazkodni. Örömet szerezni, felelősséget vállalni, de közben folyamatosan nem tudja, hogy ő kicsoda. Ez így sarkos megfogalmazás, de bizonyára érthető. A külső veszteség, hogy nehéz jó kapcsolatban lenni, kapcsolatot teremteni másokkal. A belső veszteség pedig, hogy nehéz jóban lenni magunkkal. 

– A magány fogalmára többnyire, mint valami negatív fogalomra tekintünk. Olyas valamire, amiből ki szeretnék kerülni. Ha a személyiség benne áll a magány vákuumában, akkor mi az ő feladata? Mi az, ami rajta múlik, hogy kikerüljön ebből az állapotból? Emellett, mi az, ami már nem rajta múlik, ami már túl van az ő lehetőségein?

– Jó lelki alkat mellett rendelkezünk azzal a tulajdonsággal, hogy könnyen tudjunk kapcsolódni másokhoz. Ilyen módon gondoskodni tudunk a lelki szükségleteinkről. Kevésbé szerencsés lelki alkat mellett azt sem tanuljuk meg, hogyan váltsunk ki másokból számunkra kedvező reakciókat. Visszavonultabbak, követelőzőbbek vagy elzárkózottabbak leszünk ebben az esetben. Ezzel a magatartással – nyilvánvalóan rosszul – arra törekszünk, hogy a környezetünktől megkapjuk mindazt, amire szükségünk lenne. Nem nehéz belátni, hogy így még kevésbé fogjuk elérni a várt, a remélt reakciókat. Módszereink a gyermekkorból öröklöttek, ezeket visszük tovább. Lehetséges, hogy ezek gyermekkorban valamennyire hatékonyak voltak, de 1felnőttként alig működnek. Hadd hozzak egy példát. Az a gyerek, akinek alkoholista volt az apja, nem tett túl nagy terhet az apjára, éppen azért, hogy ne idegesítse őt. Ha gyermekkorban megtanulom, hogy senkitől nem kérek semmit, akkor felnőttként ugyanígy fogok tenni. És aki nem kér, az nem kap.

Bánki György pszichiáter: Felnövekedve olyan sebeket szerezhet az ember, amelyek után nem tud rendesen tájékozódni. Ekkor tartós élménnyé válik a magány (fotók: Szabó Luca)

– Korunk betegsége a magányosság? Ez a civilizáció vagy az individualizmus következménye, vagy ezekkel tart szoros kapcsolatot?

– Úgy gondolom, a magány nem csökken és nem növekszik. Ahogy már utaltam rá, ez az ember egyik alapélménye. A technológia fejlődése, valamint az a tény, hogy az ember egyre inkább csak magára számíthat, fokozhatja a magányélményt azzal, hogy kevésbé tudunk kapcsolódni másokhoz, hogy egyre kevésbé éljük meg a szolidaritás élményét. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem tudunk visszautazni az időben, és képtelenek vagyunk megmondani, hogy kétszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt mennyire voltak magányosak az emberek. Sejtelmünk sincs, mi magunk hogyan éltük volna meg a száz évekkel korábbi világ mindennapjait. Persze ma a technológia lehetővé teszi, hogy kezemben a telefonommal ne a mellettem ülő szeretteimet nézzem, hanem valakit a távolban. Ugyanakkor az is igaz, hogy régebben csak a falubelieket nézegethettem, de ez nem feltétlenül lehetett nagy élmény. A technológiának köszönhetően egyszerre vagyunk ma szorosabban összekötve és egyben szétválasztva. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy nőtt volna a magány össztömege.

– Nem hatott régen a magány ellen, hogy az emberek nagycsaládokban és vele valódi közösségekben éltek? Ma pedig – és ez nem tegnap kezdődött – atomizálódott a társadalom.

– Nehéz kérdés. A nagycsaládok kétségkívül nagy támogatást jelentettek. A nagyszüleim idejében még a szomszédok is baráti tényezőnek számítottak. Mára nagyon megváltozott a világ. Hálózatosodtunk. Előbb érünk el valakit Ausztráliában, mint a szomszédban. Bármilyen messze van, mégis elérjük. Egyfelől a ma emberének valóban mindent inkább magának kell megoldania, ez nehézség. Másfelől könnyebbséget jelent, hogy nagyon egyszerűen képes kapcsolatban lépni másokkal, és ebben nem akadályozza a távolság.

Bod Péter

Tovább olvasom