Egyik legjelentősebb magyar kortársunk, a színész, színműíró, rendező, színházcsináló Pintér Béla január 31-én olvasta fel rövid disztópiáját a Tanítanék Mozgalom gálaestjén. A szöveg egy naplóbejegyzés, visszaemlékezés a húsz évvel korábbi, azaz a mostani Magyarországra, ahol volt még néhány bátor ember, „tüzes szívkohók”, akik úgy gondolták, hallatniuk kell a hangjukat, hogy változás jöhessen. Csakhogy alig néhány ezren csatlakoztak hozzájuk azok közül, akiknek az érdekében vállalták a kiállást. Mivel azonban magukra maradtak, a magyar világ húsz évvel későbbre azzá lett, amivé már most is javában alakul. A diákok akkor már nem együtt tüntetnek a tanáraikkal, hanem inkább feljelentik őket, ha megkérdőjelezik a hivatalos hazugságokat. A 2043-as naplóíró ezeket a sorokat már Karlsruhéban jegyzi fel, ahol nem csinált nagy karriert, hetvenkét évesen újságot hord ki, az is jobb, mintha itt maradt volna.

Lehet szörnyülködni a látomásban szereplő, rendet vágó rendőrminiszteren, keseregni az elrontott – újabb – húsz évünkön, és persze lehet nevetni is a kétszeres Kossuth-díjas vitéz Rákay Philip alakján. Húsz év múlva ellenőrizhetjük majd, így történt-e, hasonlóan, vagy nagyon másképp. Pintér Béla szövege azonban legfőképpen arról szól, hogy bármilyen kényelmetlen is, bármennyire egyenlőtlenek is az erőviszonyok, valamekkora döntési felelőssége mindannyiunknak van.

Jó lenne hinni, hogy a tiltakozók példája inspiráló lehet, bátorságuk ragadóssá válhat, ahogyan egy-egy pillanatban talán tényleg annak tűnik. Gyakrabban azonban úgy látszik, mintha a többség inkább kínosan érezné magát miattuk, hogy csak borogatják az amúgy is bizonytalan csónakot, veszélyeztetve a néhány centiméternyi belakott biztonságot. Nem szólva arról, hogy még lelkifurdalást is keltenek azokban, akik félelemből, a rendszerrel való egyetértésből vagy tanult tehetetlenségből nem állnak ki sem másokért, sem magukért.

Pintér Béla – majdani – naplóbejegyzése akkor éri el a hatását a mában, ha nem csak szomorkodunk felette. Hanem akkor, ha minél többen megértik – legalább azok, akik hallanak róla –, hogy ez egy utolsó figyelmeztetés. Legalábbis egyike az utolsóknak. Bár már most is késő, később még nagyobb késésben leszünk. Amit ma nem teszünk meg, az is befolyásolja azt a jövőt, amit magunknak és a következő nemzedékeknek alakítunk. Ez nyomon követhető a családi és iskolai szocializáció hatásaiban, kimutatható a szociálpszichológiában, abban, hogy mit tanulunk és tanítunk arról, miként kell működni, hogyan jelen lenni a társadalomban. Fülünket-farkunkat behúzva, másokat bemószerolva – mert lehet, hogy a tanárfeljelentő diákoknál még nem tartunk, de a tankerületi szolgák gyalázatos tevékenysége pontosan ugyanez a szellemiség, amivel formálják a magyar társadalom valóságát –, vagy pedig úgy, ha nem viseljük el a megalázó helyzeteket és nem hagyjuk, hogy mások ilyenbe kerüljenek, ilyenben maradjanak?

Nem csak Pintér Béla Karlsruhéba távozása lenne súlyos, pótolhatatlan veszteség a magyar kultúrának, de mindenki veszteség, aki beleszürkül, beletunyul, belegyávul, belebutul a hatalommegtartásban rafinált, minden másban korlátoltan ostoba rendszerbe.