Az úgynevezett ellenzéki kormány problémájáról – Ceglédi Zoltán jegyzete

Vannak előre jelezhető problémák; a még belátható útszakaszon, messziről érzékelhetően közeledő kátyúk, tudható-várható nehézségek. Arról például hónapok óta beszélek és cikkezek, hogy az ellenzék elmúlt éveinek legfontosabb tevékenysége, az előválasztás, na, az október 23. után elenyészik, és ha nem találják ki, miként és mivel folytassák tovább a munkát, akkor el is tűnnek a politikai napirendből.
Ceglédi Zoltán

2021. november 26. 10:29

Az úgynevezett ellenzéki kormány
problémájáról – Ceglédi Zoltán jegyzete

Nyilván azzal nem számoltam, hogy az eleddig altató Fidesz hirtelen két, régóta szépen épített ügyet is előránt legott, és Karácsonyt a Városháza elbokázásával, Jakab Pétert meg kétes ágyrajáró légyottokkal vádolja meg. Olyan bénák voltak eddig, meg is lepett, hogy közben mégiscsak videóztak meg hallgatóztak.

 

No, de a másik égető gond, és erről sem először írok, hogy tulajdonképpen kik is ezek az emberek, akik kormányt váltanának? Az ugyanis, hogy ők az ellenzék, pusztán a Fideszhez, míg az, hogy ők az összefogás, csak egymáshoz képest létező jellemzőjük. Amint sikerül összehozni egy kormányváltást, előbbi jellemző értelemszerűen eltűnik, utóbbi, az összefogás pedig már egy kikopott, választástechnikai ügy, nem öndefiníció. Muszáj lenne mondani valamit mielőbb arról, hogy Márki-Zay Péter vezetésével pontosan kik, miféle politikai erő indul meg a hatalomért. Kellene egy rendes leírása a „másik” politikának, túl azon, hogy ez nem Orbán. Pláne, hogy bár a Fidesz–KDNP kabinetjét gyakorta vádolták azzal, hogy megfogalmazhatatlan, kontúrtalan a politikai profilja, sok szempontból mégis markánsabb, mint az ellenzéke.

 

Kezdve rögtön azzal, hogy a kormányhű megszólalók rendesen kimondva „Nemzeti Együttműködés Rendszeréről” beszélnek, kormánykritikusok meg pejoratív éllel per NER emlegetik az orbánista berendezkedést.

 

Akárhogy is: egy, a rezsim által magáról magára alkotott leírás lassan évtizedes definíció lett. Szintúgy saját, orbáni kezdeményezésre, egy egyébként mást jelentő szóval, de megragadt az illiberális jelző is a politikájukon. A gazdaságban pedig unortodox megoldásokat használnak, újabb önjelző, ezúttal Matolcsytól, amivel leírjuk a Fidesz-világot. Ilyesmikkel az ellenzék nem szolgál. Nyilván a belső sokféleség okán sem képes erre, mindenesetre nehezen látható, mire ad majd bizalmat a szavazó, és ennek elnyerése esetén hogyan kerüli el a káoszt a kormányzásban az a politizáló társaság, amelynek közös és érdemi szavai sincsenek magára.

 

 

Hasonlóképpen fontos a valahová tartozás által elnyerhető öndefiníció. 

 

A Fideszt sokáig érdemben leírta a néppárti tagsága, amelyet két, ellentétes irányú mozgás számolt fel. Az európai konzervatívok a növekvő koalíciókényszer okán balra léptek, a Fidesz pedig önnön euroszkeptikus politikáját követve jobbra mozdult – de egészen a szakításig az igenis számított, hogy Orbán pártja e közösség tagja, ahogy ma meg az tudható, hogy a fideszesek lehetséges új politikai otthona is egy markáns ideológiájú frakció lesz. Ehhez képest az ellenzéki pártok négy-öt európai pártcsaládba szaladnak szét, releváns politikai különbségekkel.

 

Végül pedig az Orbán-kormány „valamilyenségét” önmagában megadja az inkumbens pozíció, a napi döntéshozói-működtetői szerep, illetve az ezt betöltő kormánytagok.

 

Pintér Sándor és Varga Mihály szakmai munkája, Varga Judit és Szijjártó Péter masszív nyilvános jelenléte egyértelműen azt követelné az ellenzéktől, hogy a lehető leghamarabb érdemi vitapartnereket kalibráljanak velük szemben; Novák Katalin, Kásler Miklós vagy Palkovics László pedig a legtriviálisabb támadási felületet kínálják az ellenzék számára elméletileg sokkal komfortosabb szakpolitikákban. És Rogán Antal, miért hagyja az ellenzék elbújni? Röviden: a fungáló kormányra már az elmúlt hónapban rá kellett volna ereszteni egy árnyékkormány kihívását. Legalább a stratégiailag fontos féltucat miniszterre. Nem, nem úgy, hogy Márki-Zay Péter bemondja Bod Péter Ákost és Bojár Gábort, mint akik „vannak, de nem lesznek”. Ha hihetővé és vágyhatóvá akarják tenni az „ellenzéki kormányt”, akkor nevezzék el, aztán helyezzék el a politikai palettán, tömjék meg okos és megjegyezhető programokkal, és ami a legfontosabb: tagjai már most tegyenek úgy, mint akik a tavaszi átadás-átvételre készülnek. Ha nem látom bennük az erről szóló stabil meggyőződést, én magam miért higgyek nekik?

 

Feltéve persze, hogy nem eleve egy kis különbségű vereségre készülnek.