Ki lehetne emelni, hogy miről nem beszélt: a tanár-diák tüntetésekről, az összeomló egészségügyről, a gombaként szaporodó akkugyárakról, a recesszióba süllyedő gazdaságról, meg hogy bíróság előtt áll egy (volt) képviselője és államtitkára.

Ki lehetne emelni, hogy Orbán most először ismerte el, hogy egyedül van az EU-ban, mint az ujjam. Hogy totálisan margóra, perifériára szorult. Hogy egy pária, akivel mindenki szembemegy.

(Csak egy anakronisztikus törpeállamot, a Vatikán sikerült megneveznie, mint akivel egy platformon van. Remélve, hogy a nem túl fiatal argentin főpapig nem is jut el az ügy, vagy ha igen, nem foglalkozik vele.)

Ki lehetne emelni, hogy normálisnak, két szláv nép „korlátozott katonai konfliktusának” tartja a nemzetközi jog durva megsértését, a határok emberek százezrei életének árán történő megváltoztatását, ahol az agresszor és az áldozat között nincs morális különbség, és amelyhez Európának semmi köze.

Hogy „erkölcsileg rendben lévőnek” gondolja, ha egy országot megtámad egy huszonötször akkora területű, négyszer akkora lakosságú szomszédja, noha ennek a logikának, az erősebb jogának legitimálása magyar-német, de akár magyar román relációban is katasztrófát jelent.

Ki lehetne emelni, hogy szerinte „a NATO-tagság létfontosságú Magyarország számára, túlságosan a nyugati világ keleti szélén vagyunk ahhoz, hogy lemondhassunk róla”. (Ezek szerint már nemcsak Németország, de Románia se létezik.)

Ugyanazzal a lendülettel ellenben azt is közölte, nem életszerű, hogy Oroszország fenyegetné Európa biztonságát. (Ebben az esetben viszont mi szükség van egyáltalán az eleve az oroszok ellen létrehozott NATO-ra és benne a magyar NATO-tagságra?)

Ki lehetne emelni, hogy nem értette meg, Oroszország – ha nem fenyegeti, akkor – azért nem fenyegeti Európa biztonságát, mert az ukránok megállították őket még a Dnyeperen is túl.

Ki lehetne emelni, hogy azt mondta, hogy a magyarok ellenségei Ukrajnában (Munkácson és Kijevben), az Európai Unióban (Brüsszelben) és az Egyesült Államokban (Washingtonban) vannak. Azaz a formálisan szövetségeseink között.

Kihagyta ugyanakkor Moszkvát és Oroszországot, mert velünk nem ellenségesek, miközben nagyvonalúan elhallgatta, hogy éppen az oroszok öldösik a magyarokat (is) a fronton.

Ki lehetne emelni, hogy azt mondta, azért nem járul hozzá gáz- és olajipari szankciókhoz, mert azok tönkretennék Magyarországot.

Ugyanazzal a lendülettel azt is közölte, hogy a horribilis infláció az „energiahordozókra kivetett brüsszeli szankciók” miatt van, amelyeket ezek szerint mégiscsak bevezettek.

Azt is hozzá lehetne tenni, ezek szerint senki nem tájékoztatta, hogy a szankciók olyannyira tönkretették Európát, hogy mind az olaj, mind a gáz ára évek óta nem látott mélységben van.

Azt is ki lehetne emelni, hogy a magyar infláció több mint százötven százalékkal nagyobb a nyugat-európainál, és Orbán által az év végére célként kitűzött egyszámjegyű áremelkedés pont annyi, mint amit ott történelmi mélypontként élnek meg.

Nekünk már a nyugati katasztrófa is nagy eredmény lenne.

Még sok egyebet is ki lehetne emelni. De a konkrét tartalom nem fontos.

Az a fontos, hogy nem akadt egyetlen ember a kormányoldalon, a beszéd közönségében, de a propaganda egyéb fórumain sem, aki megkérdezte volna, miként hordhat össze ennyi ökörséget, egymásnak és a valóságnak szögesen ellenmondó dolgot.

• Hogy miként lehet Magyarország története legnagyobb humanitárius akciójának nevezni, hogy a magyar határőrök egyszerűen átengedtek Ukrajnából egymillió embert (ukránt, afgánt, arabot vegyesen) Ausztria és Németország irányába?
• Hogy miként lehet egyszerre óhajtani a szuverén Ukrajnát, és kifogásolni az ezt lehetővé tevő nyugati támogatást?
• Hogy miként lehet, hogy az infláció éppen akkor ugrott ki, amikor Orbán kormánya évi 1100-1200 milliárd forintos különadót vetett ki az élelmiszerláncokra?
• Hogy miért adja a kormány négyszer annyiért az átlagfogyasztás fölött a gázt, mint amennyibe a piacon kerül?

Az Orbán-beszédben nem a konkrét tartalonnak volt jelentősége, hanem hogy nyilvánvalóvá tette, ő akármennyi összefüggéstelen és ellentmondásos baromságot összehordhat, a saját táborában nincs senki, akik felállna és visszakérdezne, aki ellentmondana, aki a szemére hányná.

Hogy ő nem pártelnök, hanem főpap, aki ameddig megígéri a boldog, szép jövőt, az örök életet, valamint a nyugdíjemelést és a családtámogatásnak nevezett szavazatvásárlást, továbbá az őt a helyszínen hallgató klientúra számára a magyar állami költségvetés Porschékká és luxusjachtokká konvertálását, addig mellette/mögötte állnak.

Orbán úgynevezett évértékelő beszéde alighanem csak egy újabb teszt volt, hogy mennyi ellentmondást viselnek el a hívei, hogy milyen intellektuális igénytelenség után sokallnak be, a politikai demencia milyen mértéke után mondják, hogy na, ezt már nem.

És alighanem az lett az eredmény, hogy a hívei ugyanilyenek. Bármennyi ellentmondást elviselnek, bármekkora maszlagot benyalnak, semennyi következetlenség után nem sokallnak be.

Hogy a bencsikek és nagyferók nincsenek azon a szinten, hogy ezeket egyáltalán észrevegyék.

Mert semmi, de tényleg semmi nem érdekli őket, csak a pénz, amit az államtól, illetve magától Orbántól kapnak. Ezt köszönték meg a végén vastapssal, és ennek a jövőbeli ígéretét.

A következetesség és racionalitás egyáltalán nem jelent erényt azon az oldalon. Orbánt már nem is akarják megérteni, hinni akarnak benne. Ő misztérium, hittitok, a felcsúti Messiás. Legyen csoda, és – valahogyan, mindegy hogyan – legyen pénz.

Ez az idomítás csodája. Azt hallják meg, amit hallani akarnak. Hisznek neki, mert hinni akarnak. Most azt ígéretet hitték el, hogy számukra mindig lesz pénze. Nekik semmi egyéb nem számít.