Az idő majd mindent megold... vagy? – Bencsik Krisztina sorozatkritikája

Bencsik Krisztina

2022. április 21. 14:51

Az idő majd mindent megold... vagy? –
Bencsik Krisztina sorozatkritikája

Elveszteni valakit – legyen szó szakításról vagy az illető haláláról – rendkívül fájó érzés, feldolgozni a veszteséget pedig egy hosszú, nehézségekkel teli folyamat. Ezt a folyamatot dolgozza fel az El tiempo que te doy – magyarul Múlt és jövő határán –, ami tavaly október vége óta elérhető a Netflixen. A cselekményben Lina (Nadia de Santiago) és Nico (Álvaro Cervantes) kapcsolatának, szakításának és a szakítás feldolgozásának eseményeibe kapunk betekintést a sorozat készítői, Nadia de Santiago, Inés Pintor és Pablo Santidrián révén. Nadia de Santiago – aki egy másik Netflixes sorozat, a Lányok a vonalban (Chicas del Cable) szereplőjeként már sokaknak ismerős lehet – alkotóként ezzel a produkcióval debütált a Netflixen.

 

„Adj neki időt”

„Lina, adj neki időt! – Ez egy pocsék tanács, Santi.” Hangzik el a második epizódban ez a párbeszéd Lina, és az exével közös barátjuk, Santi között. A férfi tanácsa „az idővel minden jobb lesz” közhely mozgósítása, amely gyakran jelenik meg útmutatásként a Lináéhoz hasonló szituációban lévők számára. De tényleg elegendő az idő múlásától várni a megoldást? A válasz: nem; legalábbis a sorozat ezt példázza. Mielőtt azonban belemerülnénk a történet ezen vetületébe, érdemes a sorozat időkezeléséről, megvalósításáról szólni.

 

Az El tiempo que te doy egy minisorozat, az összes epizód együtt nagyjából két órát tesz ki, így akár egyszerre is megtekinthető. Felmerülhetne a kérdés, hogy miért nem filmként jelent meg, a részekre tagoltság azonban az egyik legizgalmasabb megoldást tette lehetővé, amellyel a sorozat operál. A tíz, egyenként tizenegy perces epizód mindegyike a múlt és a jelen időtartományán osztozik. Az első epizódban a jelenben csupán egy percet töltünk, amelyben a pár utolsó nagy veszekedése (és szakítása) látható, ezt követően pedig a maradék tíz percben megismerkedésük, kapcsolatuk kezdete kerül bemutatásra. Az epizódok előrehaladtával a múltban és a jelenben töltött percek aránya folyamatosan változik a jelen javára, így a második epizódban két perc történik a jelenben és kilenc a múltban, és így tovább.

 

 

A két idősík közötti váltások gördülékenyek és követhetőek, egy-egy emlék felidézése mindig a jelenben éppen zajló eseményekhez kapcsolható, jól érzékeltetve a „mindenről ő jut eszembe” állapotot. Ez a szerkezeti felépítés amellett, hogy a történetvezetést nagyon egyedivé és az érdeklődést fenntarthatóvá teszi, azt is érzékletesen szimbolizálja, hogy a gyász folyamatában az emlékezésből hogyan jut vissza Lina fokozatosan az életébe, a mindennapok megélésébe a múlton való rágódás helyett. A gyász szakaszaihoz szépen illeszkedik az is, ahogy kezdetben csak a pozitív emlékek idéződnek fel Linában, aki ekkor még nem akarja elfogadni azt, hogy a kapcsolat véget ért, majd fokozatosan egyre több konfliktus, csalódás és megoldatlan probléma kerül felszínre, amelyek az elváláshoz vezetnek, s amelyek Linát is segítik eltávolodni, továbblépni. Mivel a narráció Lina szemszögéből mutatja be a történéseket, így bennünk, nézőkben is folyamatosan változik és árnyalódik a kapcsolat és Nico megítélése. Egyébként, ha bármi hiányosság felróható a sorozattal kapcsolatosan, az pont ez az egyszemszögűség, érdekes lenne Nico látásmódját, oldalát is megismerni.

 

A pár a szomszédból

A sorozat egyik legnagyobb erőssége az a fajta hétköznapiság, amely maradéktalanul átélhetővé teszi a történéseket. A két főszereplő, Nadia de Santiago és Álvaro Cervantes között nagyon működik a kémia, a játékuk hiteles, amelyet a párbeszédek természetessége is tovább erősít. Mindezektől – a jó értelemben véve – nagyon egyszerű és emberi lesz a végeredmény.

 

A szerepek nincsenek túljátszva, nincs egy „abszolút jó” karakter kialakítva, mindenkinek az esendő oldala is felvillan – ahogy az életben is. A kapcsolat szétesését előidéző szituációk is olyan hétköznapi történéseken, félreértéseken alapulnak, amelyek mindenki számára ismerős, esetleg már átélt jelenetek lehetnek. Mindezek következtében Lina és Nico „a lány és a srác a szomszédból” érzetet nyújtják.

A képi megformáltság ugyanezt a tiszta egyszerűséget hozza, néhol azonban (főként a főcímekben) szép, lírai sűrítettséggel. Az egyes epizódok hangulata a színkezeléssel és a fényekkel, illetőleg a helyszínek megválasztásával is meg van támogatva, csupán azokból is lekövethető a feldolgozás folyamatának aktuális állapota. Lina például a gyász elején folyamatosan a sötét lakásban tartózkodik, majd egyre több jelenet játszódik a lakáson kívül, sőt a sorozat végén, egy utazásra is kísérhetjük az ekkor már továbblépni kész nőt. Ugyancsak a narrációt erősítik a sorozatban elhangzó zenés betétek, illetőleg dalok is, hangulatukkal, dalszövegükkel bővítve az egyes epizódok mondanivalóját.

 

Az idő, amit neked adok

Lina és Nico történetszála mellet, a mellékszereplők sorából talán Lina édesapja (Ramón Rados) emelhető még ki, ő ugyanis a harmadik olyan szereplő, akinek a történetével alaposabban ismerkedhetünk, és ez – meglepő módon – szeretett felesége, Lina édesanyja elvesztése körül összpontosul. Innentől egy kicsit részletesebben is szó lesz a cselekményről, így annak ajánlom a tovább olvasást, aki már látta a sorozatot.

 

Lina édesanyja a sorozat jelenéhez képest már hosszú évek óta halott, édesapjának azonban még mindig nem sikerült a hiányát feldolgozni, elfoglaltságának nagyrészét elhunyt felesége „dolgainak rendszerezése” teszi ki, s mint azt az egyik utolsó epizódban önkritikusan megállapítja, Linát is ezzel taszította el magától. Az özvegyként élő férfinek tehát az idő önmagában nem segített. Ahogy nem segített Niconak sem, ez csupán a sorozat legvégén derül ki, mikor az éppen külföldi állására készülő Linától elbúcsúzva megteszi ezt a vallomást.

 

És bár Lina a veszekedésüket követő érzelmes pillanatokban szintén azt mondja Niconak, az idő majd segít elfelejteni őt (ezt is csak az utolsó epizódban láthatjuk/hallhatjuk), mégis ő az egyetlen, akinek sikerül a gyászfolyamatot lezárni. Ennek kulcsa pedig a sorozat közepe felé jelenik meg, amely feloldás nem csak a cselekményben megjelenő helyzetre, de magára a szerkezetre és az eredeti címre is reflektál. Ebben a jelenetben Nico, aki éppen édesapja halálának feldolgozásával küzd, Linát kérdezi, neki hogyan sikerült édesanyja halálát elfogadni. (Nico sikertelen továbblépése apja elvesztését követően egyébként a kapcsolat szétesésében is nagy szerepet játszik.) Lina ekkor beszél először Niconak arról, hogyan ébredt rá, hogy hiába telnek a napok, amíg nem dolgozik önmagán, a várt „felszabadulás” sem történhet meg. Mint mondja, az emlékek közé ragadva mintegy megállt az idő, s ő maga volt az, aki nem engedte azt tovább haladni. Ekkor döntötte el, hogy ugyan továbbra is emlékezik édesanyjára, ezeknek az emlékeknek minden nap egy perccel kevesebb teret enged. Ez a már bevált módszer jelenik meg a szakítás feldolgozásában is Linánál, valamint a sorozat szerkezeti felépítésében is, és ezt hivatott az eredeti cím is közvetíteni: Az idő, amit neked adok jelzi, hogy a feldolgozáshoz az idő múlása önmagában nem elegendő, kell hozzá az az elhatározás és kontroll, amellyel Lina végül sikeresen lezárja múltja ezen epizódját.