Az Európai Unió tényleg rémesen bonyolult dolog. Miközben sokan utálják azt, ha egyetlen ember akarata érvényesül mindenben, még többen rálegyintenek az intézményi egyeztetések macerás világára. Pedig, hát, vagy ez, vagy az. Az EU-ban történetesen huszonhét országot vagy legalább a többségüket kell összeterelni egy-egy döntés mögé. Szuverén államokról lévén szó, sosem jó, ha valamelyik hátrányban érzi magát egy adott ügyben. Mint ahogy az se jó, ha akad olyan szereplő, olyan vezető, aki visszaélésszerűen, zsarolásként, fenyegetésként használja a szavazati jogát. 

Ebből a valóban szörnyen fárasztó összjátékból adódik, hogy a döntések elhúzódnak, a bonyolítás tényleg bonyolult. De ez azért távolról sem jelenti azt, hogy az európai politika kaotikus lenne vagy teljesen érthetetlen. 

Az egy másik eset, amikor van, mondjuk, egy miniszterelnök, aki azért kárhoztatja az EU-t, mert túl gyenge szereplője a világpolitikának, mivel képtelen a közös fellépésre, majd pedig ugyanez a miniszterelnök a vétójogával élve minduntalan megakadályozza a közös fellépést, gyengítve az EU-t, amelyről így újra elmondhatja, hogy gyenge.

Van aztán az a magyar sajátosság is, hogy nálunk nem csupán polarizált a közélet, azaz nem csak két részre szakadt, de a két rész, hogy is mondjam, idegállapota nem azonos. Az Orbán-rendszer, illetve személyesen Orbán hívei számára bármilyen cselekedet és annak magyarázata maga az igazság bővizű folyama. Ha például az Európai Unióban az a döntés születik, hogy egy direkt a magyar helyzet miatt kényszerűen kitalált pénzügyi szankciót elsőként a magyar kormánnyal szemben alkalmazzák, akkor a híveknek már az is hatalmas győzelem, ha a visszatartott pénz összege valamivel kisebb, mint lehetett volna. 

Ha négy koki helyett három sallert kap Orbán, akkor a saját univerzumában máris ő győzött. Nem számít, hogy tulajdonképpen simán elkerülhette volna, hogy egyetlen egyet is kapjon a sallerekből és kokikból. 

Ezzel szemben az Orbán-kritikus nyilvánosság a hazai ellenzéktől konkrétan egy megváltó jelentkezését várja – ami teljesen hiábavaló és reménytelen –, az Európai Uniótól pedig azt, hogy minimum keresztes lovag képében, fényes vértezetben belovagolva a földdel tegye egyenlővé az Orbán-rendszert. Csak hát az EU nem így működik. Itt huszonhét ország próbál egymással kezdeni valamit. Tárgyalnak, együttműködnek, vitatkoznak, ahelyett, hogy például lerohannák a szomszédjaikat.

Ha tehát valaki folyton azt várja, hogy az EU egy napon majd úgy helyre teszi Orbánt, hogy csak úgy nyekken, mindig csalódni fog.

Az a kritika ettől még nagyon is megáll, hogy az Európai Unióban drámaian későn ismerték fel az orbáni politika közveszélyességét. Meg azt is, hogy a tovaterjedő veszélyt jelentő orbáni rezsimet pontosan az uniós költségvetés eurómilliárdjai tartják el. 

Ukrajna közös uniós pénzből kap támogatást, és lesz globális minimumadó, ami hatalmas lépés a multicégek nemzetállami szabályozása felé. A magyar kormány ugyan látszólag beljebb van egymilliárd euróval, de valójában a megszerzéséhez szükséges feltételek közül semmit sem tudott elhárítani. 

Kétségtelen, hogy ettől nem omlik össze holnap délután négykor a rendszer. Az EU nem a Terminátor, de csodák csodájára az Orbán-rezsimet ez esetben olyan szoros ellenőrzés alá vonta, mint még soha. 

Ha nincs is a magyar politikában olyan szereplő, aki learatná most ezt a politikai sikert, attól Orbán még vesztett. Attól pedig mindannyiunk számára egy kicsit jobb lehet, ha az uniós pénzeket a kormány kénytelen lesz értelmes és hasznos dolgokra költeni, ahelyett, hogy mindet ellopná. Az is nagyon hasznos, hogyha a bíróságok függetlensége legalább egy kis részben helyreáll. 

Felesleges siker ajándékozni Orbánnak, amikor éppen kudarcot vallott, és mutatkozik egy kis remény arra, hogy végre az ország járjon jól.