Ascher Tamás: az igazi tehetséget soha nem lehet elnyomni!

Az Operaházba és a Zeneakadémiára nem mehetnek be, a Szegedi Nemzeti Színház viszont befogadta őket: az erőszakkal elállamosított képzésnek hátat fordító Freeszfe rendezőszakos hallgatói Mozart, Donizetti és Puccini operák egy-egy részletét állíthatták színpadra Szegeden. Osztályfőnökük, Ascher Tamás szerint a hatalom velük szemben egyelőre még nagyon harciasan csörgeti a fegyvereit, de aki tehetséges és kreatív, az valamilyen módon meg fogja találni a maga helyét, ha végez. A Kossuth-díjas rendező, osztályfőnök a vizsgaelőadás kapcsán a szeged.hu-nak és a Szeged Televíziónak beszélt arról, milyen operát rendezni, hogyan lettek kitiltva az Operaházból és miért nem félti a hallgatókat attól, hogy nem találják meg a helyüket a pályán.
Rafai Gábor

2022. május 28. 08:58

Ascher Tamás: az igazi
tehetséget soha nem lehet elnyomni!

– Operarendezőnek lenni merőben más szakma, mint prózai rendezőnek?

 

– Nem. Valaha biztosan az volt, de a hatvanas-hetvenes években elkezdtek a prózai színházi rendezők operákat is színpadra állítani. Ez egy izgalmas, új kihívás volt, úgy érezték a rendezők, hogy a nagyoperák megújításakor, más korba helyezése során a különböző innovatív rendezői módszereket bátrabban gyakorolhatják. Ezek a kísérletek gyakran sárba tiporták az opera eredeti mondanivalóját, témáját, sőt azt a kultúrkört is, amelyik megteremtette, de ugyanakkor nagyon érdekes dolgok is születtek belőlük. Valójában a rendezői színház fejlődésének egyik fázisa volt, amikor a rendezők elkezdték elbitorolni az operarendezői posztokat. Vannak nagyon szakképzett, muzikális és alapvetően a zenéből kiinduló operarendezők, ilyen például az amerikai Peter Sellars, aki Salzburgban is többször rendezett, vagy ilyen volt az olasz Franco Zeffirelli, aki ugyanolyan szakszerű operarendező volt, mint prózai színházi rendező, és vannak olyan avantgárd alkotók is, akik betörtek erre a felületre és csodálatos, izgalmas dolgokat hoztak létre. Közülük az olasz Romeo Castellucci most a legnevesebb, akinek a Don Giovanni és a Varázsfuvola produkciói erősen elrugaszkodnak az eredeti közegtől, de ugyanakkor mégis nagyon inspiratívak és nagyon alapoznak a zenére, de dramaturgiájukban néha egészen más területekre tévednek. 

 

– Ezek a kísérletek nagyon felemás eredménnyel zárultak: születtek nagyon izgalmas, érdekes előadások, de voltak közöttük nagy melléfogások is. Milyen készségek szükséges ahhoz, hogy valaki jó zenés színházi rendező lehessen?

 

– Melléfogások a prózai színházban is vannak, de van egy hatalmas innovatív erő az operában, és ebbe természetesen nagy hibák is becsúszhatnak. A színházhoz a bukás ugyanúgy hozzá tartozik, mint a siker, ezt igyekszünk a hallgatóinknak is megtanítani. Volt egy előző osztály, amit többek között Tarnóczi Jakab, Tárnoki Márk, Varga Bence és Szokol Judit végeztek el három évvel ezelőtt Selmeczi György vezetésével, ők részt vettek a Zeneakadémián az operaénekesek képzésében és az operaházi kórustagokkal pedig kamaraoperákat hoztak létre. Ezek nagyon hasznos terepgyakorlatok voltak, de most, hogy Freeszfe lettünk, be sem tehetjük a lábunkat se a Zeneakadémiára, se az Operaházba. Ki lettünk tiltva. 

 

– Akkor hogyan tovább?

 

– Szerencsére itt van a Szegedi Nemzeti Színház, ahol kiváló operatagozatot vezet Dinyés Dániel, ők befogadtak minket. Így itt tudjuk most a gyakorlati feladatokat elvégezni.  Enélkül éppen úgy nem lehet operarendezést tanulni, mint ahogyan prózai rendező sem lehet valakiből úgy, hogy ne hozzon létre színészekkel jeleneteket, egyfelvonásosokat vagy akár egész színdarabokat. 

 

– Tizenhat operarészlet hangzott el a vizsgaelőadáson. Hogyan választották ki ezeket?

 

– Szegeden van egy negyven tagú operakórus, aminek a tagjai jórészt magánénekesként végeztek. A többségük rendkívül tehetséges és megérdemli, hogy szóló szerepeket is énekeljen. Az ő számukra választott ki jeleneteket a zeneigazgató, ezek közül válogathattak a rendező hallgatók: Mozart, Donizetti, Puccini szerzeményeiből és hasonlóan nagy, közismert szerzők klasszikus operáiból, ami éppen illett az itteni énekesek hangfajához. 

 

 

– Mit voltak képesek megmutatni magukból egy néhány perces rövid jelentben a hallgatók?

 

– Többségük hat-nyolc perces előadás volt, de akadt közöttük húsz perces operafinálé a Figaró házasságából, amit heten-nyolcan énekeltek. A rövidebbek szituációs gyakorlatok voltak, alaphelyzetek, amelyeket értelmezni kellett a hallgatóknak és meg kellett rendezniük egy adott cselekményt, kialakítani a megfelelő karaktereket, hogy elérhesse a célját az előadás – ezek nagyon nehéz feladatok. Ráadásul mindezt úgy, hogy se saját díszlettervezőjük, se jelmezeik nem voltak. Olyan díszletet kellett keresniük a színház raktárából, amelyik az összes operarészletre valamilyen módon érvényes lehetett. Nagy segítség volt a forgószínpad, amivel az egyszerű díszletelemeket változtatni lehetett. Két részben játszották a gálát és mindkét alkalommal legalább nyolc jelenet ment le, ezt kellett valamelyest egységbe foglalni a jelmezekkel és a díszletekkel. Ezt csak úgy sikerült elérni, hogy túl kellett lépniük a korhű ábrázoláson és a naturalisztikus díszleteken is. Az idő is nagyon kevés volt, mindössze három napra kaphatták meg a színpadot, előtte próbatermekben zajlott a munka. Az, hogy szegedi színházban nagyszerű emberek dolgoznak, nagyon sokat jelentett. 

 

– A tanárok mennyire vettek részt a munkában, vagy csak a végeredményre voltak kíváncsiak?

 

– A próbák során leginkább tanácsokat adtunk, de a végső döntés minden esteben a hallgatóké volt. Olykor szolidárisnak kellett lenünk, amikor tehetetlennek bizonyultak egy probléma megoldásában, és ilyenkor mindig elmondtuk, türelmesnek lenni. Az opera egy olyan műfaj, ahol az ember gúzsba kötve táncol és ilyenkor a tanárnak meg kell értenie azt a felhevült állapotot, amiből a lehető legjobbat szeretné kihoznia növendék. Ez van, hogy sikerül, de van, hogy nem. Ezt is meg kell szokni. Én már jó pár operát rendeztem, idehaza és külföldön is, de mindig korlátokba ütköztem. 

 

– Kik és milyen szempontok alapján bírálták el a produkciókat? 

 

– A részletes értékelést a tanári kar fogja megtenni: Forgács Péter, Selmeczi György, Novák Eszter és én. Kapnak osztályzatot is a produkciókra, de nem ez a lényeg, fontosabb, hogy megtudják, mit gondolunk a munkájukról. Fontos, hogy kiderüljön, ki, mennyire bírja ezt a munkát idegrendszerrel, fegyelemmel és kitartással. Nagy súllyal esik latba a kommunikációs képesség, az hogy hogyan tudnak a legkülönbözőbb énekesekkel, művészekkel beszélni, megtalálni a nyelvüket, amivel a lehető legtöbbet tudják kihozni belőlük. 

 

 

– Nem egy átlagos osztály mutatkozott be Szegeden, hiszen ők még az SZFE-n kezdtek, végigélték a járványkori bezártságot, azután egyetemet foglaltak, amikor elállamosították az iskolájukat, kiugrottak a tanáraikkal együtt és megalapították a Freeszfe-t. Sok megpróbáltatás és negatív élmény is nyomot hagyott már nagyon korán az életükben. Mennyire érződik ez a világképükön, amikor hozzányúlnak egy operához vagy egy színdarabhoz?

 

– A közös munka során ők elsősorban tanulók, akik szeretnék megérteni egy-egy jelenet dramaturgiáját, a zenei üzenetét, az, hogy közben mindannyiukban egy kesernyés derű, kétségtelen, de azért ők annak ellenére egészséges fiatalemberek, hogy annyi minden megtörtént már velük. Ezek a dolgok ráadásul legalább akkora élményt is jelentettek számukra, mint keserűséget, bajt. Másfél évig csak zoomon találkozhattam velük, ott beszélgetni lehetett, meg elemezni előadásokat, filmeket, de lényegében rendesen dolgozni nem, igazából nekik még egy plusz évet rá kellene húzni, hogy igazán felkészülten hagyják itt az egyetemet. Egyelőre mindannyian dolgozunk és majd alakulnak, van bennük rengeteg fanyar humor önmagukkal és a helyzetükkel kapcsolatban, de fiatalok, egészségesek és ez a lényeg.

 

– Erős értékválasztás volt az, ahogyan reagáltak az egyetemmel kapcsolatos dolgokra. Ennek az alkotómunkájukban is bizonyára lettek következményei. 

 

– Igen, de az az igazság, hogy ez csak másodsorban politikai volt politikai vagy ideológiai kiállás, csak sokan ezt hangosították fel, de valójában arról volt szó, hogy ők ragaszkodtak ahhoz a tantervhez, azokhoz a tanárokhoz és ahhoz a művészetcentrikus világhoz, amiben ők addig nevelkedtek. És egyszer csak hirtelen arról olvashattak, azt hallhatták, hogy mindez nem igaz. Rájuk zúdították a rengeteg hazugságot arról, hogy ott ideológiai képzés folyik. Volt, aki szerint identitásnevelés folyt az egyetemen, miközben ő maga sem tudta megmondani, mit is értett ezalatt. Rengetek ostobaságot hallottak és ettől egyre dühösebbek lettek. Az, hogy kitartottak amellett, amit választottak, morálisan nagyon szép dolog, ebből politikát a jobboldal csinált. Ők azt híresztelték, hogy a hallgatókat a politikusok fűtötték a háttérből, azok vadították őket a liberális krokodilképzőben, ami Bencsik András szerint csak egy szutyok odú volt, pedig fogalma sem volt arról, milyen munka is folyt ott. Természetesen egy szó sem volt igaz abból, hogy politikai hátszele lett volna a hallgatóknak. A liberális politikusok sem foglalkoztak ezzel olyan nagyon. Egyáltalán a kultúrával a politikusok nagyon kevés szabadidejükben nagyon kevéssé foglalkoznak. Nekik az a fontos, hogy járjanak a buszok és a metrószerelvények, hogy be legyenek foltozva a járdák, és ezekhez képest a kultúra mindig háttérbe szorul náluk.

 

– Gyurcsány Ferenc mégis odaszúrt Vidnyánszky Attilának!

 

– És mondott egy óriási butaságot, hogy majd földönfutókká tesszük ezeket a gonosz embereket, aki elvették az egyetemünket. Ez nem használt az ügynek, már akkor az egész egyetem egyhangúlag el is határolódott ettől a kijelentéstől. De ma már persze ezt a mondatot is ránk sütik. 

 

– Két év áll még a most vizsgázott hallgatók előtt. Úgy tűnik, ennyi idő alatt a színházakban nem lesz földrengésszerű változás. Milyen eséllyel indulnak ők a pályán, akiket már eddig is szinte minden honnan kizárt, kiközösített a hivatalos politika?  

 

– Ez az egész dolog puhulhat is még addig, de be is keményedhet még jobban. Úgy látom, a jelenlegi vezetésnek sincs annyi energiája a kultúrára, hogy folyamatosan velünk foglalkozzon. Egyelőre még nagyon harciasan csörgetik a fegyvereiket, de hogy két év múlva mi lesz, majd meglátjuk. Aki tehetséges és kreatív, az valamilyen módon meg fogja találni a maga helyét. Lehet, hogy nem a legnagyobb kőszínházakban, a legdotáltabb helyeken fog kezdetben rendezni, de néha még előnyt is lehet ebből kovácsolni. Lengyelország legnagyobb rendezői, Jerzy Grotowszki és Tadeusz Kantor voltak a hatvanas-hetvenes években, az egyikük a szegényszínház felfedezőjeként, a másikuk viszont az úgynevezett halottszínház kitalálójaként lett ismert. Kis, föld alatti helyeken hozták létre a legnagyobb, leghíresebb előadásaikat, amik később eljutottak a világ minden zugába. Ez is azt bizonyítja, a tehetséget soha nem kell félteni, akkor sem, ha közben megpróbálják kiszorítani, elnyomni, annál erősebbek lesznek. Teher alatt nő a pálma – ez nagy igazság.