Megvolt hát az ünnep. A mi bensőséges, gyönyörűséges pillanatokkal teli, lélekemelő, hagyományőrző, tiszteletteljes ünnepünk. Lehetne fokozni még a jelzőket. Mert 1956, az akkori események, elődeink, apáink, nagyapáink bátorsága évtizedek múltán is hat azt emberre. Tán még irigyeljük is őket. Irigyeljük a pillanatért, amikor azt gondolták, saját kezükbe vették a sorsukat.

Egy szerencsétlen ország sorsát.

De a pátosznak itt és most nincs helye. Az ünnep, október 23. már egészen másról szól. A múlt mint valami romantikus film, pergett és pergett a fejekben, miközben a jelen töltötte ki a gondolatokat. A zavaros, feszültségekkel, fájdalmakkal, dühvel teli jelen. Van abban valami lélekemelő a magyar embernek, ha azt olvassa: „tiltakozó diákok tízezrei vonultak végig a főváros utcáin október 23-án...” Beleborsózik az ember, ahogy leírja ezt a mondatot.

Belesajdul a lelke.

Hogy mi, magyarok még mindig vagy már megint itt tartunk. Fiatalok, idősek az utcán. Ahogy vonulnak, ahogy táblákat tartanak a magasba, ahogy skandálnak, ahogy üvöltenek, hogy meghallja, észrevegye őket a hatalom. Elátkozott nép vagyunk. Önmagunk csapdájába szorult nép. A hiszékenység, a gyávaság, a közömbösség csapdájába szorult nép. Ilyenek voltunk több mint negyven évig. Elfogadtuk a játékszabályokat, Kádár elvtárs gazdálkodj okosanjában. Elfogadtuk, hogy a dobókocka mindig valamilyen aprócska számot mutat, így lassan, nagyon lassan haladhatunk csak előre.

De hová is?

Talán egy két szoba összkomfortos új építésű panellakás felé. Talán egy használt Wartburg megvásárlása felé. Talán egy SZOT-beutalónak köszönhető balatonszemesi nyaralás felé.

Talán az álmaink felé.

A kispályás, kisszerű álmaink felé.

De elfogadtuk ezt, nem hőbörögtünk, nem vonultunk az utcára, nem kértük ki magunknak. Most talán mintha elfogyott volna a türelem. Most mintha az új és újabb generációk tagjai beintettek volna a hatalomnak, és példát mutattak nekünk.

Mintha...

Mert óvatos az ember, óvatos a jelzőkkel, a lelkesedéssel, a változás iránti vággyal. Óvatos, mert a hangos kiáltások eddig mindig elhalkultak. A kiabálók hazamentek, a hatalom pedig tovább folytatta cinikus játékát. Az új gazdálkodj okosant. A XXI. századit, és ebben már valóban fontos a dobókocka. Hogy ki mennyit dob – vagy inkább minek mennyit dobnak be a postaládájába azokon a bizonyos csekkeken. Milyen Magyarország felé sétálunk most? Ők ott több tízezren az utcán, és mi, gyávák, meghunyászkodók, beletörődők otthon a függöny mögött. A hatalom egykor az úgynevezett szocializmus felé terelt bennünket, hogy majd a jólét, mint valami színes énekesmadár egyszer csak a vállunkra száll, és hallgatjuk a trillázását. Ez a mostani hatalom polgári Magyarországot ígért nekünk, és lám, már vannak is képeink erről a polgári Magyarországról, ahol a meggazdagodott gázszerelő Herendi porcelánból zabálja a disznósajtot. Ahol a kivételezett réteg már elektromos hajóval suhan a Balatonon, vagy ha azt épp szűknek érzi, az Adrián. Lett polgári Magyarország – az új arisztokrácia élvezi is minden előnyét. Csak a tömeg, a cserben hagyott tömeg keresi a helyét.

De az ifjúság a jelek szerint megtalálta az utcán, dühösen, kiabálva, üzenve, felkavaró képsorok voltak október 23-ának estéjén, megmámorosodott arcú, változást akaró fiúkat lányokat látni.

• Lesz-e elég erejük ahhoz, hogy másik Magyarországot építsenek? Vagy legalább másik Magyarországot követeljenek ki.
• Lesz-e elég erejük, kitartásuk ahhoz, hogy a kézzel vezérelt egypártrendszer megtörjön?

Milyen álságos és milyen hazug ahogy a hatalom baloldalizza az ifjúságot, a tüntető ifjúságot. Milyen álságos és hazug ahogy kiemeli az obszcén kifejezéseket a beszédekből. Mintha ez lenne a lényeg, mintha erről szólna az este, a tiltakozáshullám, az elég volt belőletek hangulat.

Nem erről szól.

Már réges-rég nem erről szól. Nem a szavakról, sokkal inkább a tettekről. Élőlánc, polgári engedetlenség, tüntetéshullám.

Itt tart Magyarország, a világválság, a világjárvány, a háború szorításában. Mintha nem lenne elég gond és baj körülöttünk, hol és mikor ér véget a cinizmus, a hatalom cinizmusa és gőgje.

A választ tudjuk.

A választ pontosan tudjuk, hiszen a hatalom számára nem volt tüntetés. A miniszterelnök szót sem ejtett arról, hogy több tízezren mentek az utcára tiltakozva ellene, a rendszere ellen. Mintha nem is létezne a másik Magyarország.

Ez volt a mi ünnepünk.

A mi október 23-ánk.

És milyen kapóra jött volna a hatalomnak, ha azon a bizonyos tüntetésen is felszólalt volna, úgy mint korábban a divattervező, akit nem sokkal később már bilincsben vittek el kábítószer-fogyasztás és terjesztés gyanújával. Milyen tökéletes forgatókönyv lett volna, ha a pódiumon áll, aztán másnap elviszik és már jöhetett is volna a főcím: 

„Ezek tüntetnek, ezek a narkósok, ezek a semmirekellők, ezek a hedonisták, ezek a hazaárulók...”

Mert bélyeget tennének bárkire, aki felszólal ellenük.

De már egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a helyzettel, a hatalom nem szereti a hőbörgőket, nem szereti, ha a tanár nem tanít, hanem üzen. Nem szereti, ha a diák nem tanul, hanem kiabálva üzen. A hatalom azt szereti, ha nyugalom van, csend és kussolás. A jelek szerint ennek vége.

Október 23-a megmutatta, hogyan érhet össze a múlt, a jelen és a jövő.

Az elszegényedő rétegek, a kilátástalan helyzetbe kerülők, az egészségügyi dolgozók, a közalkalmazottak, a pedagógusok, a nyugdíjasok előbb-utóbb benyújtják a számlát. Egyre hangosabban, egyre dühödtebben, és már kevés lesz válaszul Gyurcsányozni, Brüsszelezni, a háborút emlegetni.

A számla ott landol a postaládában.

De a számla ott landol majd a hatalomnál is.

És ha utcára megy megint az ifjúság, majd énekelhetik a legendás rock and roll nótát: Annál jobb itt minél rosszabb, annál jobb itt minél rosszabb...

És ünnep lesz az is – a jövő kezdetének ünnepe.