Amikor interjút készíthettem Müller Miklóssal – egy fotókiállítás megnyitója elé

Méltatlanul kevesen ismerik a Szegedhez sok szállal kötődő Müller Miklós nevét, aki huszadik század egyik túlzás nélkül legjelentősebb fotóművésze volt. Igaz, azzal, hogy 1938-ban elhagyta az országot, rálépett a felejtés útjára, és egyben megmentette az életét. Hétfőn este a rektori hivatalban nyílik kiállítása.
Bod Péter

2022. április 11. 11:32

Amikor interjút készíthettem Müller
Miklóssal – egy fotókiállítás megnyitója elé

Világra eszmélésem egybeesett a rendszerváltás előtti évekkel. Némileg a periférián éltem, Békés megyében, Gyulán, mégis olyan családban, amelynek szellemi horizontja sokkal szélesebb, mint amit az akkori rendszer nyújtott. Szüleim szenvedélyes utazók voltak, az akkor biztosította valutakeretnek köszönhetően eljutottunk Német-, Francia-, Olasz- és Spanyolországba is – hogy a közelebbi országokról most ne essen szó.

 

Az 1990 előtti években hazatértek testben vagy lélekben, néha csak lélekben azok a nagy emigránsok is, akikről tudtuk, tudtam. És azok is, akikről nem. Cs. Szabó László könyveit kapni lehetett, megérkezett immár fizikai valójában Faludy György, aki elsők között éppen a szegedi egyetemet kereste fel. Márai nem jött. Nem kizárólag halála akadályozta meg ebben, ám az a tény, hogy könyveit újból kiadták, jelezte: itthon valami alapvetően megváltozott.

 

Nem tudtam, ki ő

Jöttek ezt követően nem is annyira a dolgos hétköznapok, mint inkább évek. Feladva alig elkezdett középiskola tanári állásomat az akkor frissen indult megyei napilapnál, a Békés Megyei Napnál kezdtem el dolgozni. Egy évet sem töltöttem a szerkesztőségben, amikor főszerkesztőm megkért, készítsek interjút Müller Miklóssal.

 

Röstelltem, de fogalmam sem volt, ki ő. Pedig – éppen1994-et írtunk – ekkora azt gondoltam lezárult a történelemnek az az időszaka, amikor kényszerű okok miatt a „Ki kicsoda?” kérdésfeltevés még gyakori lehetett volna. Azt hittem, nem egészen alaptalanul, hogy a magyar emlékezetpolitika utolérte önmagát. A nagy, fontos, de eddig kényszerűen kimaradt neveket, szó szerint megtanultunk. Müller Miklós nevét forgatva a számban, rájöttem, hogy ez nem így van.

 

A hiányzó tudnivalóknak közel sem volt olyan könnyű utánajárni, mint ma az internet, a digitálisan tárolt információk korában. Újságíróként kutyakötelességemnek éreztem, hogy felkészülten menjek interjút készíteni a világhírű, évtizedek óta Spanyolországban élő Müller Miklóssal. Volt valaki, aki ebben sokat segített. Az a Gonda Géza, aki nélkül Müller magyarországi befogadástörténete elképzelhetetlen és megírhatatlan. Gonda Géza orosházi, csakúgy, mint Müller, aki lokálpatrióta indíttatásból ered valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek közepén Müller Miklós nyomába. Sikeresen.

 

1994. szeptember, Orosháza

A nagyon fiatal újságíró ilyen előzmények után találkozott Orosházán 1994 szeptemberében az akkor már idős fotóművésszel, és közel négy órát beszélgettünk. Az ebből készült interjú két nagy részben jelent meg. Fájdalmas belegondolni, hogy ennek huszonöt éve.

 

Müller mindenről beszélt. Szegedi egyetemi éveiről, az itt Radnótival kötött barátságáról, arról, hogy korán felismerte, hogy zsidóként menekülni kell hazájából. „Ha akkor múló betegségnek tartottam volna az antiszemitizmust, akkor az én nevem is ott lenne egy márvány emléktáblán” – nyilatkozta akkor nekem.

 

Bámulatosan okos ember volt. Szerény, figyelmes, udvarias, és úgy éreztem hálás azért, hogy egy kezdő újságíró valóban érdeklődik iránta. Első emigrációs állomása Párizs volt, majd Portugáliába és Marokkóba ment, végül a világháborút az abból kimaradó Spanyolországban töltötte. Itt eresztett gyökeret, egészen pontosan Madridba.

 

Müller és Ortega y Gasset

Kultúrtörténetileg nehéz volna túlértékelni, hogy Müller Miklós bebocsátást nyert a huszadik század egyik legkiválóbb filozófusának, Jose Ortega y Gasset társasága, akit többször lefotózott. Ortega y Gasset írta meg A tömegek lázadása című művet, amely nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a tömegtársadalmak miben létéről.

Szegedi kapcsolat, hogy Ortega életművének lejobb hazai értelmezője Csejtei Dezső, a helyi egyetem professzora és intézetvezetője, aki legteljesebben A spanyol egzisztencializmus története című munkájában dolgozta fel a spanyol gondolkodó életművét.

 

Művész ars poeticának is beillik, amit egyik kérdésemre válaszolt, amikor arról érdeklődtem, hogy beérkezett művészként tartották-e számon akkor, amikor megérkezett Spanyolországba. „Beérkezett művész soha nem lesz az ember. Minden nap be kell érkezni.” A szerénységére gondolok, akkor ez a mondat ugrik be tőle folyton.

 

Szeged 1935, Mascagni

Tavaly szeptemberben az Agorában nyílt kiállítása, és huszonkét éves korában készített képei kerültek a közönség elé. Ekkor 1935-öt írtunk, még tanulta a fotózást. Talán maga sem tudta, hogy élethivatást választott, amikor az apjától kapott géppel az első kísérleteket tett, hogy rögzítse a pillanatot és vele a valóságot. Vagy, amit annak nevezünk.

Akkor mutatták be szerző, Pietro Mascagni jelenlétében a Parasztbecsület című egyfelvonásos operát a Dóm téren. Müller lefotózta a deszkákból, pallókból épülő szabadtéri színpad nézőterének építését, a Dóm térre kilátogató Mascagnit, az olasz opera sztárjait, akik a szegedi bemutatón együtt léptek fel magyar énekesekkel és zenészekkel. Elkísérte őket tiszai vízitúrájukra, amelyet több fényképen örökített meg.

 

Egy még mindig felfedezésre váró óriás érkezik meg sokadik alkalommal Szegedre és Magyarországra.

 

Fedezzük fel!

Müller Miklós fotókiállításával nyílik meg hétfőn 18 órakor a rektori hivatalban a 17. Egyetemi Tavasz, amelyen Zakar Péter, nemzetközi és közkapcsolati rektorhelyettes mond beszédet.

 

Nyitóképünkön Müller Miklós két ikonikus képe: balról a Nézelődők, ami Tangerben, Marokkóban készült 1942-ban, jobbra az 1936-ban fotózott Mezítláb