Amikor a kritikus bepótol egy kultkönyvet – Bak Róbert ezúttal Frank Herbert Dűnéjét ajánlja

Bak Róbert

2022. január 29. 09:46

Amikor a kritikus bepótol egy
kultkönyvet – Bak Róbert ezúttal Frank Herbert Dűnéjét
ajánlja

Az ember az olyan nagy hatású kultuszkönyvekbe – amelyek alapjaiban változtatták meg a (zsáner)irodalmat, és amelyek a megírásuk után még évtizedekkel később is éreztetik a hatásukat szinte vallásos hevületű rajongók tömegeit vonzva – többnyire csak félve vág bele, hiszen talán túl nagyok lesznek az előzetes elvárásai, és a végén majd óhatatlanul csalódás éri, és felteszi a kézenfekvő kérdést: tényleg ezért kell ennyire rajongani? Bár már egy jó évtizede el akartam olvasni a sci-fi irodalom egyik legnagyobb hatású művét, Frank Herbert 1965-ös Dűnéjét, de pont ezért a fent említett ok miatt ódzkodtam is tőle, mert már sokszor tapasztaltam azt, hogy az ilyen legendás kötetek (számomra) mégsem érnek annyit, mint amennyit a hírük alapján elvárnék tőlük. Azonban Denis Villeneuve 2021-es mozifilmje akkora hatást tett rám, és annyira bosszantott, hogy a cselekményt gyakorlatilag félbehagyták a végén (folytatás elvileg 2023-ban), hogy úgy döntöttem, kézbe veszem ezt a legendás kötetet, és megtudom, hogy mi lett a sivatagba vetett hercegi sarj sorsa a homokférgek földjén.

 

Számomra, akit ugye lenyűgözött a mozifilm, külön meglepetés volt, hogy a kanadai rendező szinte egy az egyben vette át a történetet, és csak néhány (jobbára elhanyagolható) változást eszközölt a regényhez képest. Így a bő félezer oldalas monstrum első felében nem várt túl sok meglepetés, és ugyanazt a lassúságot, monumentalitást és mély gondolatiságot kaptam, amitől a filmet is szerettem. A sokoldalú műveltséggel rendelkező Herbert ugyanis, aki egyébként meglehetősen nehezen és csak hosszas kilincselés után talált magának kiadót, érezhetően bele szeretett volna szőni minden őt foglalkoztató kérdést műve szövetébe, és ez gyakorlatilag sikerült is neki. Igaz, a cselekményesség enyhén háttérbe szorítása révén, ami viszont ebben az esetben nem túlzottan nagy probléma.

 

 

Az amerikai szerző hihetetlen figyelemmel és részletességgel tárja elénk ennek a jövőbeli világnak minden apró – korábban megfilmesíthetetlennek tartott – részletét, legyen az társadalmi, politikai, vallási, irodalmi, földrajzi, vagy éppen biológiai. Herbert teljességgel hihető és működő világokat tár elénk, legyen az az egész Univerzumra kiterjedő feudális rendszer, melynek élén a mindenható, ám korántsem sebezhetetlen császár áll a háttérben a Nagy Házakat (saját bolygóikon szintén korlátlan hatalommal rendelkező főnemesek) tömörítő Landsraaddal, az űrkereskedelmet felügyelő Ligával és az ősi, félelmetes, elsősorban pszichikai praktikákkal operáló Bene Gesserittel, vagy legyen az a történetünk színhelye, a kietlen, sivatagos, óriási szörnyekkel és harcias bennszülöttekkel teli Arrakis, amely az egész világot mozgásban tartó, és szinte felfoghatatlanul sok mindenre használható fűszer egyetlen termőhelye.

 

Azt hiszem, hogy talán az a Dűne több évtizedes sikerének legfőbb titka, hogy a csak lassan csordogáló cselekmény ellenére ez a kitalált világ mégis valósággal beszippantja magába az olvasóját, hiszen nem csak a lehető legrészletesebben megfestett ismerős-idegen környezet fogad minket, amelyben folyamatosan furcsábbnál furcsább dolgok kerülnek elénk, de egy olyan is, amelyben a zord környezethez alkalmazkodó társadalmat szintén a legaprólékosabban és a leghihetőbb módon ábrázolta a szerző, a maguk szokásaival, hiedelmeivel együtt, és aki ezen kívül még rendkívül okosan mutatja be a főszereplő, Paul Atreides (később Paul Maud-Dib) prófétává válását és az ennek révén beemelt vallási vonulatot, de a Galaxis-szerte folyó politikai csatározásokat, vagy a később megszülető és óhatatlanul eltorzuló legendát is, és még bőven sorolhatnám.

 

Úgyhogy egyértelműen azt tudom mondani, hogy megértem mitől lett ennyire legendás kötet a Dűne, hiszen fentebb még csak karcolgattam a hihetetlen mélységét, valamint nyilvánvaló erényeit, és mindössze Herbert jóindulattal is csak közepesnek nevezhető szépírói képességei és viszonylag szerényebb eszköztára miatt (példának okáért számtalan sablonos és néhol egészen egysíkú leírás található a szereplők közötti interakciók terén, ez pedig ilyen terjedelem mellett a valódi szépirodalomhoz szokott énemet már zavarta) marad hozzám mégis Villeneuve filmje egy fokkal közelebb.

 

Viszont nem kérdés, hogy Herbert Dűnéje tényleg egy hamisítatlan kultkönyv, és a kultkönyveket előbb-utóbb el kell olvasnunk.