„Nem kell mindent tudnunk róla, hogy vezetni tudjuk”, bölcselkedik Lord Meldrum a Csengetett, Mylord? sorozatban, amikor a lánya, Miss Poppy megkérdezi tőle, hogyhogy a BBC igazgatótanácsába pályázik, amikor semmit sem tud a rádiózásról.

Talán ehhez hasonlítható Pintér Sándor múlt heti eligazítása, amikor karakánul megvallotta, ő bizony nem ért a rábízott területhez, az oktatáshoz, amely a rendőrségen, a tűzoltókon, a közmunkán, a szociális segélyezésen, az önkormányzatokon és az egészségügyön, valamint a balett-táncosokon és a kőfaragókon kívül az örökös belügyminiszter hatáskörébe tartozik. Legyünk megengedőek, egy kormánytagnak nem is kell feltétlenül „értenie” az adott szakterülethez, mivel a miniszter feladata a politikai irányítás, azaz az elvek, a célok kijelölése, valamint a minél nagyobb költségvetés kiharcolása. Arra való a szakapparátus, hogy a politikai elvárásoknak megfelelő szakmai döntéseket legyártsa, illetve az adott terület szakmai nyelvén megfogalmazza a politikai célokat, netán jelezze, ha a politikai elgondolások nagyon messze kalandoztak az adott terület realitásaitól.

Pintér Sándor azt állította, ő a vezetéshez ért, a szakmához pedig Maruzsa Zoltán oktatási „miniszter”, valójában a közoktatásért hosszú ideje felelős államtitkár konyít.

Az egyik rossz hír az, hogy még csak ez sem igaz. A másik rossz hír pedig az, hogy a kormányt ez a hozzáértés-dolog nem is érdekli.

Pintér Sándor persze hosszú ideje vezető, de a csend, rend, fegyelem, az még nem vezetési alkalmasság. Pintérnek az a dolga, hogy lefelé utasítson, felfelé jelentsen, letörje a konfliktusokat, és végrehajtsa, amit rábíznak, mondhatni erre tarják. Nem is kétséges, hogy ebben hatalmas tapasztalata van. 

Egy szakterület irányításához azonban szervesen hozzátartozik az érintettek folyamatos – nem egyetlen kioktatásra korlátozódó – bevonása a döntések előkészítésébe, ahogyan az adott téma logikájának, belső dinamikáinak és nemzetközi összefüggéseinek megismerése is. Az, aki kizárólag a beosztottjaiban látja a hibát, és szerinte csakis miattuk romlanak az ország oktatási mutatói, nem pedig a saját kormánya – benne a jelenlegi államtitkára – elmúlt tízévi teljesítménye miatt, élén a 2011-es oktatási átalakítással, szóval, az ilyen ember, kifejezetten rossz vezető.

Csak hogy ne sikkadjon el, jegyezzük meg, soha korábban nem ismerte el a kormány, hogy bármi baj lenne az oktatással. Váratlan fordulat, hogy ezt most megtette. Így viszont bűnbakot is produkálni kellett, az első helyre „Brüsszel”, a másodikra a tanárok futottak be. Jelzésértékű az is, hogy a kormány az EU-ra hárított béremelési ígéreten kívül fontosnak érezte, hogy legalább egy tízszázalékos pótlékemelést összekaparjon, eszerint tehát valamennyit mégiscsak számítanak a tiltakozások. De csak annyit, hogy a Belügyben úgy saccolják, ennyivel el lehet intézni.

Ha voltak tanárok, és bizonyára voltak, akik reméltek valamit a miniszterrel való találkozástól, akkor sajnos csalódniuk kellett. A letoláson és a pótlék kipótlásán kívül mást nem kaptak. Nagy kérdés, ez mire vezet, elkeseredéshez, vagy ahhoz, hogy a szakpolitikai követelésekben gondolkodó tiltakozókban tudatosul, hogy nem kormányzati, hanem rendszerkérdésekkel állnak szemben.

Csakhogy most nem csak téli szünet következik, hanem a hozzácsapott energiaszünet is. Az oktatási téli álom alatt sem szünetel a közösségi média, lehet szervezkedni, de az iskolákhoz kapcsolódó demonstrációkat, akciókat zárt kapukkal aligha lehet rendezni. A kormány ezenközben számíthat az eddig is néma többségre, és a helyi elnyomásokat előírásszerűen üzemeltető csinovnyikokra. Újabb politikai diadal kerekedhet ebből.

Az altatás és (be)etetés ideje alatt a közoktatás összeomlása és az újabb nemzedékek jövőjének feláldozása zavartalanul folytatódik.