Adjunk esélyt magunknak a beleszólásra – Lakner Zoltán jegyzete

Tulajdonképpen csak annyit szeretnék írni ezen a héten, hogy mindenki menjen el választani. Nem azért, mert ezt vagy azt mutatják a közvélemény-kutatások, hanem azért, mert választani fontos és jó, s aki nem dönt, maga mond le arról, hogy beleszóljon a saját és a közös ügyeink intézésébe.
Lakner Zoltán

2022. március 31. 10:45

Adjunk esélyt magunknak a beleszólásra
– Lakner Zoltán jegyzete

A tét tulajdonképpen részben éppen az, hogy még meddig szólhatunk bele legalább egy voks erejéig abba, ami itt és velünk történik.

 

Senkinek se legyen kétsége afelől, hogy az Orbán-rendszer, ha akár csak egyetlen szavazattöbbséggel is fennmarad, tovább folytatja a szabad tájékoztatás, oktatás, kultúra, üzleti élet, önkormányzatiság, civil szervezetek – és ami még a keze ügyébe kerül – legyalogolását. Mindennek következményeként egy következő választás alkalmával még nehezebben lennének hozzáférhetők a kormánytól független információk, még hatalmasabb lenne a kormány erőfölénye, és egészen biztosan tovább faragnák a választási rendszert, meg a jogorvoslati rendszert is. Magyarán, a mindenkori ellenzék még nehezebben jutna el a választókhoz, még nehezebben finanszírozná a kampányát és még nehezebben léphetne fel a jogsértésekkel szemben, azaz még kevesebb esélye lenne nyerni.

 

Az már csak egy külön csavar a történetben, hogy a hatalomátadás erősen kétséges a kormány választási veresége esetén is, hiszen az árnyékállam védvonalait jó előre kiépítették. Ha ez nem is lenne teljesen áthatolhatatlan egy új hatalom számára, elhúzódó küzdelemre kellene berendezkedni pusztán annak elérése érdekében, hogy egy nem-Fidesz kormány egyáltalán kormányozni tudjon.

 

Ebből azonban nem az következik, hogy nem érdemes szavazni, ellenkezőleg, minél erősebb felhatalmazást kap egy új kormány, annál bátrabban cselekedhet az új többség akaratának érvényesítése és a demokrácia helyreállítása érdekében.

 

Indokolt a döntésben részt venni már csak azért is, mert bár gyakorta használjuk ezt a szónokias fordulatot, most valóban történelmi útkereszteződésnél állunk.

 

Mégpedig olyan ájulásközeli állapotban, amelyben a magyar kormány épp azon tüsténkedik, hogy fenntartsa az energiafüggőséget egy agresszor nagyhatalomtól, amely ki-bejárkál a magyar államtitkokban, miközben csuklóztatni próbál (kevés sikerrel) egy megtámadott országot. A kormánypárt már azt is elhitette saját szavazói többségével, hogy az orosz-ukrán háborúért a megtámadott fél a felelős. Mindennek következtében Magyarország ritkán látható külpolitikai magányosságba szorult, és annyira rossz híre lett Európában, ami aligha segíti hozzá a régen várt uniós források megnyílásához. Márpedig ezek nélkül csak drágán vehetünk fel hiteleket – amelyeket aztán drágán fizethetünk vissza – a szanaszéjjel elköltött költségvetés finanszírozásához, miközben a csodafegyverek, az árstopok és kamatstopok lejárnak hamarosan, és a tavasz végére elfogy a választás előtt kiszórt pluszpénz is az emberek számlájáról a csillapíthatatlannak tűnő infláció következtében.

 

Tizenkét év után tartunk itt.

 

A tény, hogy a kormánynak van esélye a győzelemre, részben pontosan az általa összekalapált hatalomgyár működtetésének következménye. Ebben kétségtelenül üzemszerű, profi a teljesítménye, éppen csak a jövőt, már a közeljövőt is zabáltatjuk fel ezzel a masinériával.

 

Meg kell emlékezni arról is, hogy az ellenzéki politika 2014-ben és 2018-ban készséges butasággal hozott össze újabb kétharmadokat Orbán számára, mire végre ráeszmélt a minimumfeltétel teljesítése, az együttműködés fontosságára. Mikor pedig ez létrejött, akkor a váratlan sikerrel előálló versenyelőny, az előválasztás tőkéjének felemésztésébe ugyancsak saját maga kezdett bele a lezártnak ígért belső viták felújításával. A pénz a kormányéhoz képest kevés, a felület kevés, minden kevés, de nem annyira kevés, hogy az a leállás bekövetkezzen miatta, amit október után tapasztalhatott az ellenzéki közvélemény. Megfordítva, ha minden téren ekkora a hátrány, akkor annál kevésbé lehet odaajándékozni az ellenfélnek három-négy hónapot. Ennek a következménye az, hogy jelenleg nem ismerünk olyan komolyan vehető közvélemény-kutatást, amely ellenzéki előnyt jelezne.

 

Ezzel együtt, a végére összeállt a kép, van üzenet – kelet vagy nyugat, megszorítás vagy megélhetés, eladósodás vagy uniós pénz – és van közös, célzott mozgósító kampány, aminek nyoma sem lehetett négy évvel ezelőtt. Hogy ez mire elegendő, szoros versenyre, vagy akár a fordításra is, ez nem csak úgy egyszerűen kiderül április 3-án, hanem attól is függ, hányan mennek el szavazni vasárnap.

 

Vegyük komolyan, és adjunk esélyt magunknak a beleszólásra. Még ha nem is nagy dologról van szó, csak az életünkről.