A város mondatai – Kiss Lóránt tárcája

Írni olyan, mint elindulni egy idegen városban. Biztosak lehetünk benne, hogy mindig van út előttünk, mindig lesz egy új utca, tér, vagy park, amit felfedezhetünk, és azt, amit majd azon az utcán, téren, vagy parkban találunk, soha nem láthatjuk előre.
Kiss Lóránt

2022. július 19. 18:18

A város mondatai – Kiss Lóránt
tárcája

Íráskor a téma, a gondolatmenet kiépített pályái mentén úgy bukkanunk rá a mondatokra, ahogy egy városban, találunk egy utcasarkot, egy szobrot, egy fát, ahonnan váratlanul tökéletes panoráma tárul a szemünk elé. Az ilyen felfedezésekhez persze, ahogy egy városnézéshez is, nyugodt körülmények kellenek. Ne legyenek teendők, határidők, elintéznivalók, vizsgák, projektek, beadandók, de legyen végtelennek tűnő, haszontalan, elfecsérelni való, felesleges idő.

 

A városok persze elsősorban a gazdaságos mindennapi élet jegyében működnek, lakóik a legrövidebb útvonalakat keresik, mert nincs idejük. Nem írók és festők szervezik a közlekedést, hanem mérnökök és közgazdászok jelölik ki a pályákat, amik mentén élünk. Ők szabják meg, ki mit láthat, kinek milyen város jut, miközben otthonról munkába, munkából boltba, boltból kormányablakba megy. Ilyenkor, amikor az időnk és pénzünk is pillanatról pillanatra fogy, a mondataink is kötött pályákon mozognak. Ezer akadály között keresik az első kiutat.

 

(fotó: Prokop Alexandra)

 

Mikor egy nagy lap nyomdájában dolgoztam éjjeli műszakban, a város mondatait nézhettem minden nap, híreket, amik a legrövidebb utat keresik az olvasóhoz, tárcákat, amik hosszan kanyarognak a saját felismerésükig, színes reklámújságokat, amik épp csak meg akarják ragadni a figyelmet, hogy aztán el is engedjék, hirdetéseket, amik a sűrű, fekete-fehér oldalaikra zsúfolják be a lehető legtöbb információt, mint ahogy az utasokat a busztársaságok. Az elsők voltunk, akik az aznapi újságot forgatták a kezeik között: a brókerek és kereskedők azért versenyeznek, hogy minél előbb hozzáférjenek a hírekhez, mi pedig nem is tudtuk, mekkora kincs van a kezünkben. Honnan is tudhattuk volna, nekünk nem az volt a dolgunk, hogy olvassunk, nem voltunk brókerek. A feladatunk annyi volt, hogy összerendezzük és stócokba rakjuk az előfizetőknek azt a csomagot, amit megrendeltek: újságot és az aznapi mellékletet.

 

Ahogy kissé meggörnyedve álltam este tíztől hajnal négyig az asztal előtt, amin a nagy, ropogós lapokat hajtogattuk, azon fáradoztam, hogy a munkát megkönnyítendő, teremtsek egy belső ritmust a hajtogatásnak. Dúdoltam: először dallamos popslágereket, aztán ritmusos rapszövegeket, végül ezerszer hallott filmzenéket. A szokásos félidei szünet utánra kifogytam. Ott álltam, kezeim között mondatok, amiket alig pár óra múlva az egész város olvasni fog, én pedig csak csendben dolgozom, mert minden új szó, új szöveg csak egyre több munkát jelentene. Hajnalban, hazafelé nem is marad időm kóborolni: megvan az út, megvan a cél, mély alvás vár a végén, nem álom.

 

Kiss Lóránt költő, az Eközben Szegeden szerkesztője.