A telefonbetyár – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2021. december 15. 14:00

„Ismerkedjünk meg egy olyan nemzedék eszméivel, amelynek tagjai gyermekkorukban megismerték a háború nélkülözéseit és húsz évesek voltak a felszabaduláskor. Tehát: az asszony otthon marad és vezeti a háztartást (de ebben nagy segítségére vannak az elektromos konyhai gépek, tehát több ideje marad arra, hogy a családjának szentelje magát) a férfi valamilyen fizikai munkát végez, lehetőleg a szabadban, de a gépesítésnek köszönhetően rövidebb a munkaideje és könnyebb a dolga) a házastársak hűségesek és boldogok, szép kis házban laknak a városon kívül. Szabadidejükben barkácsolnak, kertészkednek, vagy festegetnek. Persze ha inkább utazni szeretnek, akkor más vidékek és más országok életmódjával és kultúrájával ismerkednek...”

 

Az élet szép, nagyon is...

 

Bumburnyák úr, Kis Huncut Henrietta

 

„Halló, Bumburnyák úr? Itt Kis Huncut Henrietta, a helyi Fidesz képviseletében. Zavarhatom? Csak az lenne a kérdésem, támogat-e bennünket...?”

Bumburnyák úr épp hagymát pucolt és csordultig telt szemeivel semmit nem látott a világból. A telefont is tapogatózva vette fel, azt hitte a felesége hívja két óra között, és majd gépies, monoton hangon elhadarja neki, mit vegyen délután a boltban. Bumburnyák úr afféle szabadúszó volt, belefogott ebbe is, meg abba is, visszafogott sikerrel. Amikor az idős női hang beleszólt a készülékbe, egy pillanatra meglepődött. Tudta, hogy a kormánypárt ezzel is kampányol, ezzel a telefonbetyár stílussal, de azt hitte, hogy valami gépi hang keresi majd, akit nem lehet elküldeni a jó búsba, aki addig mondja a magáét, amíg nem bontják a vonalat. De ez a fáradt mamókaorgánum kissé zavarba hozta. Hosszú másodpercekig szólni sem tudott.

 

„Halló, Bumburnyák úr, ott van...?”

Ott volt, persze hogy ott volt. És ahogy tisztult az agya, no meg a hagymától beborított kép is előtte, úgy jöttek elő az addig rejtve maradt gondolatai: a dühe, az arroganciája, a gyűlölete és mindenek előtt az irigysége.

 

Nem politizált, nem szavazott. Nem állt be egyetlen nagyhangú, fűt, fát ígérő párt, vagy kiskirály mögé. Az volt az életfilozófiájának a lényege, hogy mindenki le van szarva. Hagyják őt élni. Ő is békén hagy mindenkit. Hosszú évek óta élt házasságban, a felesége tanítónőként próbált felszínen maradni, a két gyereke még általános iskolába járt.

Ember, átlagos külsővel, átlagos álmokkal.

 

Olyanok voltak ők a feleségével, mint Woody Allen zseniális filmjében, a Annie Hallban, az a házaspár, akitől megkérdezik, hogy miért ilyen boldogok és miért érzik ennyire jól magukat egymással? És ők azt felelik: nincs bennünk semmi, de tényleg semmi érdekes. Bumburnyák úr letette a kést, magára hagyta a hagymát, és arra gondolt, most kiokádja magából minden keserűségét. Mintha epét hányna. Elmondja ennek a szerencsétlen asszonynak, aki talán nem is szimpatizál ezzel a párttal, és aki nyugdíj-kiegészítésként vállalja, hogy elküldik őt a jó büdös francba, hogy pocskondiázzák, hogy képletesen leköpik... Szóval, hogy elmondja neki, mit gondol a világról. A világról, amelyben most az általa képviselt kormánypárt szabályai szerint élünk.

 

Mesél neki a felesége munkájáról, az arcpirítóan kevés fizetéséről, a tanárok között uralkodó depressziós hangulatról, a jövőkép-nélküliségről. És mesél neki a gyerekeiről is, akik úgy nőttek bele ebbe a világjárványba, mintha valami rémmesét néznének nap mint nap a telefonjukon. A lánya még nincs tíz éves, okos, szép gyerek, de folyton azt mondja: nem tud aludni éjszaka, mert attól fél, hogy megáll a szíve. És napközben, ha épp otthon van, odakint pedig mentő száguld szirénázva, riadtan mondja: anyut viszik, biztos, anyut viszi a mentő...

 

„Támogat minket, Bumburnyák úr...?”

Vajon milyen élete lehet ennek az idős asszonynak? Bizonyára hálás a Fidesznek, a nyugdíj-kiegészítésért. Talán elmondja a barátnőinek, hogy látjátok, ők gondoskodnak rólunk. Odafigyelnek ránk, megbecsülnek bennünket. És talán még el is hiszi. Talán még komolyan is gondolja.

Alamizsna. Választási kampányfogás. A vak is látja. Bármit megtennének, hogy hatalmon maradjanak. Bármit!

 

Bumburnyák úr nem értett különösebben a közgazdaságtanhoz, de meghökkenve olvasta a különböző elemzéseket, az államadósság növekedéséről, az államkassza kiürüléséről. A pénzszórásról, amit most április közeledtével véghezvitt és -visz a riadt, kapálózó hatalom.

 

Mitől, vagy kitől félnek?

 

Hiszen nincs ellenfél, nincs igazi ellenfél.

 

Támogassam őket – de miben? Ez járt Bumburnyák úr fejében folyamatosan. Mit akarnak tőle, hiszen ilyen-olyan alkalmi munkákból él, aztán még így is fizeti becsülettel az adót, nem próbál meg trükközni, lopni, csalni, ahogy a nagyurak ezt megteszik. Támogatja őket, persze, hogy támogatja, akaratán kívül, az adóként befizetett pénzével. Mit tehetne még azért, hogy még jobban éljenek? Le kell cserélni a jachtot, a magánrepülőt, a luxusterepjárókat? Már nem elég a Balaton, az Adriai-tengerre, a Csendes-óceánra vágynak? Már Marbella is kevés, kellene mellé, Madrid, vagy a Galápagos-szigetek?

 

Irigy volt. Egyre irigyebb rájuk.

 

Miközben ő a feleségével, no meg a hozzájuk hasonló kisemberek, az átlag magyarok, gürcölnek, épp úgy mint az apja, meg az anyja a Kádár-rendszerben. Ezek bejelentik, hogy nincs semmi baj, magyarok, az oltási igazolvánnyal, utazhattok a Seychelles-szigetekre.

 

És a pénzek, az ilyen-olyan alapon kifizetett pénzek.

 

Az a valamilyen Mónika nevű nő, akit hatvanmillióval „engedtek el”, hogy aztán pár perc múlva már az új munkahelyén négy millióért kezdjen új életet. Aztán ez a lebukott Pál nevű hosszúkás férfi, ez az igazság bajnoka, akinek állítólag nejlonszatyorban, vagy papírzacskóban vitték a pénzt, aki korruptnak nevezte politikai ellenfeleit, nos, ő is négymilliós végkielégítést kaphat.

 

Mit képzelnek ezek magukról?

 

És milyen világot kínálnak az átlagembernek? De nem is nekünk, hanem a gyerekeinknek. Egy időben eljátszott a gondolattal, hogy majd egyházi iskolába adja a fiát és a lányát. Nem volt különösebben vallásos, de Bumburnyák úr egyre többször motyogta magában: Isten kezéből kicsúszott az irányítás. A papokról is sorra derülnek ki a mocskos ügyek. Az ájtatos nyálcsorgatók ott vannak közöttük, lerombolva, hiteltelenítve az egyház intézményét. Az ő gyerekeit ne próbálja meg senki megsimogatni a gyóntatószékben. Pedig jó lenne valahogy, valamilyen értékbatyuval útnak indítani őket az élet ösvényén. Mert ez, amit látnak, tapasztalnak a világból, nem jó, nagyon nem jó.

 

A világjárvány betett a gyerekkornak.

 

A rózsaszín, halványkék, okkersárga ifjúkornak.

 

A hírek félelemben tartják, és félelembe taszítják a gyerekeket.

 

„Csak a támogatását kérjük, Bumburnyák úr, csak a támogatását...”

  • Vajon tudja-e ez az idős asszony, hogy kit és mit képvisel?
  • Tisztában van vele, hogy a kurvaanyázók diktálják a tempót nap mint nap Magyarországon?
  • Hogy a gyűlöletbeszéd már a mindennapok része?

 

Hogy a magyart a magyarnál senki nem utálja jobban. Ezért fontos a család, a háttér, hogy együtt, az ajtót becsukva a mocskolódást, a gyűlölködést kizárva, percekre, órákra valamiféle harmóniába ringassák magukat.

 

  • Van még ilyen?
  • Létezik ez egyáltalán, a munkából fáradtan hazatérő, álmaikat már nem is kergető, a holnapért, a holnaputánért küzdő emberek között?
  • Vagy elég csak elolvasni a gázszerelő feleségének, annak a szerelmes asszonynak a könyvét?

 

Sokszor nézi a feleségét, figyeli ahogy a gondolatai elkalandoznak, ahogy bámul ki az ablakon, és legszívesebben magához ölelné, és azt kiabálná neki: megvédelek mindentől és mindenkitől. De gyenge ehhez. De teszik a dolgukat tovább, ő is meg a felesége is, teszik, csinálják, már csak a gyerekek miatt is. Mintacsalád az övék. Fizetik a rezsit, a hitelt, öltöztetik a fiúkat és a lányukat becsülettel, és magukkal szinte már nem is foglalkoznak.

 

Már saját maguk számára sem érdekesek.

 

„Bumburnyák úr, Kis Huncut vagyok...”

Aztán bontott a vonal.

 

Bumburnyák úr bekapcsolta a kedvenc számát, folytatta a hagymapucolást, és arra gondolt, ez lehetett volna élete nagy lehetősége.

Az Ő nagy kalandja.

 

 

Igazi forradalmi tett: odamondani, jól odamondani a hatalomnak.